Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

Tanulságos, amit Karl Grünberg a „Die Rote Fahne" szerkesztőségében végzett munkájáról ír: „Hiába próbáltunk az irodalom .tudóihoz' fordulni, akiknek egyikemásika egykor az elnyomottak reménysége volt. Sokan közülük most nyíltan átálltak az osztályellenség oldalára, mások sznob nagyképűségükben azt hitték, hogy a proletariátus sorskérdései nem méltóak az irodalmi ábrázolásra."

16 Berta Lask, Erich Weinert, Fritz Hampel-Slang, Johannes R. Becher, Egon Erwin Kisch és a munkásosztályból származó fiatal írók kezdődő munkássága sem tudta teljesen betölteni az így támadt űrt. 1926 márciusában ezt írja a „Die Rote Fahne": „A német munkásság jó, forradalmi költeményekre vágyik. Külföldön, mindenekelőtt Szovjet-Oroszországban, van szocialista szépirodalom. Németországban szinte nincs olyan regény, amely a munkást osztályharcában támogatná. Sürgős szükségünk van olyasfajta regényekre, amelyek a ma problémáit proletár szemszögből világítják meg."

17 Az irodalomba bekapcsolódó munkásírók teljesítményének igazi jelentőségét, elhivatottságukat innen érthetjük meg. A két nagy áramlat egybeolvadása, a forradalmár értelmiségiek együttműködése a munkásokkal, akik írókká fejlődnek, ez indítja meg tulajdonképpen ténylegesen a proletár-forradalmi irodalom fejlődését Németországban, és szabadítja ki az áramlatokat mind ideológiailag, mind az irodalmi módszerek tekintetében a baloldali polgári irodalom szférájából. A proletár-forradalmi írószövetség (Bund proletarisch-revolutionärer Schriftsteller) 1928-ban történt megalapításának ez az egyik legfontosabb eredménye. Kurt Huhn, Willi Bredel, Alexander Abusch, Hans Lorbeer és Emil Ginkel ez idő tájt már közzé tették első füzetes kiadványaikat és könyveiket, valamennyien írtak verseket és novellákat, amelyek a weimari köztársaság viszonyai között élő munkásosztály helyzetével és harcával foglalkoztak. Az 1927-ben indult „Proletarische Feuilletonkorrespondenz" útján is eljut már Hans Marchwitza, Karl Grünberg, Paul Kőrner-Schrader és sok más ismert és ismeretlen nevű munkásíró hosszabb-rövidebb lélegzetű munkája a kerületi lapok hasábjain egész Németország proletár nyilvánosságához. A munkásosztály harca az élet emberhez méltóbb alakításáért elsősorban az Ő munkásságuk nyomán kap helyet a német irodalomban, ezeket a problémákat elsősorban és először a forradalmi munkásírók vetik fel műveikben. A nép és az irodalom, az élet és az írók közötti szakadék Németországban korábban különösen nagy volt, mindenesetre nagyobb, mint Oroszországban, ahol az irodalom mindenkor a legszorosabb kapcsolatban állt a társadalmi és politikai népmozgalmakkal, az Októberi Forradalom idején csakúgy, mint utána. A proletár-forradalmi irodalomnak Németországban nincsenek olyan alakjai, mint Gorkij és Alexandr Szerafimovics. Eltérőleg tehát azoktól a feltételektől és elvektől, amelyeken a szovjet irodalom történelmileg és művészileg épül, a németországi proletárforradalmi irodalomban a húszas évek derekán nincsenek még olyan írók, akik nemcsak hogy a kulturális és irodalmi hagyományokat hoznák magukkal, hanem mélyen ismernék a nép életét is. És fordítva: nincsenek olyan „alulról felkerült" tehetségek, akik nemcsak a nép tapasztalatait testesítenék meg, hanem ugyanakkor - mint Martin Andersen Nexö és Maxim Gorkij - az irodalmi kultúra teljes gazdagságának is birtokában lennének. Ez a tény jelentékenyen megnehezíti az emberiség által létrehozott kultúrának és irodalomnak a Lenin megkövetelte proletár és szocialista kultúrává és irodalommá történő átalakítását. ií»rV^c

RI

' í1rünbebo

'- Wie ich zu „Tausend Zungen" kam. Hammer und Feder. Berlin, 19ao. S. 126. 17 H. LAVBM: Otto Müller-Glösa, Ein Arbeitermädel - Die Rote Fahne, 1926. Nr. 68. 520