Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
amelyet Egon Erwin Kisch írt ugyancsak 1927-ben Leonhard Frank egy regényéről. Kisch ezzel a figyelemre méltó mondattal zárta le recenzióját: „Ha egy költő, aki tudja, hogy a ,végső harc' egyszer eljön, becsületessége és meggyőződése folytán mer még hinni napjainkban, s bízni az emberekben, abban az eljövendő társadalmi rendben, amelyben nem lesznek többé polgárok és kispolgárok, akkor müvét, amelynek ugyan nincs közvetlen köze a mi harcunkhoz, de amely mégis a mi harcunkból született, örömmel üdvözöljük, abban a reményben, hogy Leonhard Frank megtalálja az utat a lázadáshoz, amely ugyan áldozatot követel tőle, de amely elvezeti őt a szeretet egyedül lehetséges magatartásához." 15 Ezek a bírálatok egyúttal azt is elárulják, hogy a „baloldali polgári" írók nem tartottak lépést a proletár osztályöntudat fejlődésével Németországban, hogy nehezen tudtak túljutni a ..holtponton", ahogy Johannes R. Becher nevezte egy ízben Leonhard Frank és mások egy helyben topogását. Ez a stagnálás még a meghiúsult Novemberi Forradalom következménye, egyre súlyosabb gáttá válik, mert akadályozza még azoknak az íróknak a további fejlődését is, akik már korábban a proletariátus pártján álltak. 1925 óta létezett ugyan egy kommunista újságírói és írói munkaközösség, ennek azonban főképpen politikai feladatokat kellett betöltenie a Német írók Érdekvédelmi Szövetségéhen (Schutzverband Deutscher Schriftsteller). Johannes R. Becher, Erich Weinert, Berta Lask, Franz Carl Weiskopf és Egon Erwin Kisch még maguk is inkább azt a látszatot keltették, hogy a balszárny uszályát képviselik a német irodalomban. A „Gruppe 1925", amelyben Alfred Döblin, Albert Ehrenstein, Johannes R. Becher és más írók működtek együtt és a velük kapcsolatban álló „Die neue Bücherschau" című folyóirat sem jelenthettek tartós megoldást. Johannes R. Becher és. Berta Lask (sokak közül hadd említsük csak őket) még mindig azzal küszködtek, hogy a valóság ábrázolására megfelelő irodalmi módszert találjanak, amely a proletariátus szemszögéből ítél. Mindezekből világossá válik, hogy a Kommunista Párt által nevelt forradalmi proletariátus igényeivel a szocialista irodalom fejlődése nem tudott még lépést tartani. A munkásírók útja 1923 és 1928 között azonban a munkásosztályból egy literátor nemzedék nő ki, közöttük Karl Grünberg, Kurt Huhn, Kurt Kläber, Alexander Abusch, Hans Marchwitza, Hans Lorbeer, Willi Bredel. Paul Körner-Schrader és Enni Ginkel. Fellépésük, munkáik jelentősége teljesebb világossággal rajzolódik ki előttünk ha felidézzük az első világháborút követő irodalmi fejlődésről elmondottakat. A polgári-junker hatalmi viszonyok restaurálása gátolta számos író csatlakozását a munkásosztályhoz, a forradalmi válság lecsitulása után csak igen kevés író haladt egy úton a munkásmozgalminál. Amit ők alkottak, mennyiségileg és minőségileg nem volt elegendő arra, bogy kielégítse a munkásság olvasmány igényeit és távoltartsa a tömegeket a reakciós irodalomtól és a giccstől. A kommunista újságok szerkesztőségei ezért szinte kizárólag a baloldali polgári írók munkáira és a külföld forradalmi irodalmára voltak utalva. 1927-ig olyan írók, mint Emile Zola, Jack London, Upton Sinclair. Henri Barbusse és természetesen a fiatal szovjet irodalom, messze túlsúlyban vannak a léÉiet proletárforradalmi irodalom kezdeti müveivel szemben. , ''' F< <>N ERWIN KI*, H I >as Ochscnfurtcr Mánnerquartctt. = Die Rote Fahne, 1927. Nr. 297.
