Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

pontjában állt. Innen a látszat, hogy a realizmus folytonossága megszakadt. A heves osztályharcokkal terhes társadalom irodalmi megjelenítése Johannes R. Becher, Friedrich Wolf. Egon Erwin Kisch, Bertolt Brecht, Ludwig Renn és Franz Carl Weiskopf műveiben valóban nem Thomas Mann és Heinrich Mann, Bernhard Kellermann és Arnold Zweig realizmusa tudatos folytatásának tetszik. Ily módon, kétségtelenül a realizmus egy lehetősége kihasználatlanul marad. Ebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy a szocialista realizmus felé tartó fejlődés teljesen más törvényszerűségeket mutat fel Németországban, mint másutt, a szocialista realizmus itt is a realista módszerek történelmileg legfejlettebb és legmodernebb formája, amely a régebbi korok realizmusának örökébe lép. Csak éppen a proletár-forradalmi írók elsősoron nem a 19. és 20. század német polgári regénytípusa felé orientálódnak, hanem inkább a parasztháború és a német polgárság forradalmi irodalma felé, Heinrich Heine, Georg Büchner és az angliai, franciaországi és oroszországi haladó irodalom felé. (Egon Erwin Kisch és Franz Carl Weiskopf ezenkívül még a cseh realista irodalomhoz és publicisztikához is kötődnek.) Az emigráció idején a szocialista német irodalom megtermékenyül a 17. század költészetével, a klasszikával, Friedrich Hölderlin és Gottfried Keller örökségével, közben a hagyomány tudatos kibővítése során új és termékeny kapcsolatba kerülnek Thomas Mannnal, Arnold Zweiggel, Heinrich Mann-nal és Lion Feuchtwangerrel. Ezek az írók politikailag is közelednek a szocialistákhoz, így a két tábor irodalmilag-politikailag közelhajol egymáshoz. Németországban a szocialista realizmus megőrzi és örökébe lép a múlt azon realista írói teljesítményeinek, amelyeket több mint egy évtizeden át figyelmen kívül hagyott. A „tradicionális" műfajok fejlődési folyamatosságának fonalát ebben az értelemben tehát tudatosan újra felveszik. A kapitalizmus viszonylagos stabilizálódásának időszakában a proletár-forradalmi írók még csak a kezdetén álltak a szocialista irodalom magaslataira felvezető fáradságos útnak. 1927-ben a megerősödő Párt már módot talált arra, hogy befolyásolja az irodalmi fejlődést. Ahogy az Ernst Toller Hoppla, wir leben! című drámája (1927) feletti vita tanúsítja, először is kritikai vitát rendeztek a baloldali írók müveiről. Alexander Abusch ezt írta a párt lapjában: „Toller egy 1919 óta rab munkásnak a mai .racionalizált' kapitalista társadalom viszonyai elleni forradalmi türelmetlenségét akarta tükröztetni, ezt a ragyogó költői témát azonban nem tudta realisztikusáfTTTTegoldani. amint az várható is volt. Ehhez még mindig nem értette meg eléggé a proletariátust. Fő alakját, Kari Thomast, nem erősítik az opportunizmussal és a renegátsággal szemben szerzett harci tapasztalatok. Hite megrendül s felakasztja magát. Egy ilyen figura az életben természetesen nagyon is elképzelhető. Hogy azonban az író darabja középpontjába állította őt, s nem volt képes hősét erőteljesebb forradalmi elhatározottsággal felruházva példaképül állítani a többi proletár-forradalmár elé, ez Toller gyönge kapcsolatát tükrözi a forradalmi harchoz."

14 E tanulságos bírálat hangjából kihallhatjuk azt is, hogy a kritikus Ernst Tollert. a költőt, fejlődése, művészete érdekében arra kívánja indítani: kösse össze sorsát a proletariátus életével. Az Erwin Piscator által színre vitt Toller-darabról indult vita után néhány nappal Johannes R. Becher írt cikket Út a tömegekhez címmel, és ebben kifejtette: véleménye szerint miképpen válhat a proletariátussal rokonszenvező baloldali polgári író a munkásosztály harcostársává. Ide kapcsolódik az a bírálat is, 210

*

A A (AI.KXANOBB AHUHCH): Noch cinige Bemerkungen. Die Rote Fahne. 1927. Nr. 518