Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
társadalmi élet minden területének időszerű eseményeit számbavevő politizáló-agitáló költészet útján. Az újítás, népiség és pártosság alakulását a háborút kővető második periódusban további jelenségek egész során át vizsgálhatnók. Minden bizonnyal érdekes lenne, ha John Heartfield fotómontázsainak eddig még nem tisztázott jelentőségéről beszélnénk a líra fejlődésével kapcsolatban, ha rávilágítanánk a kép és a szöveg közötti kölcsönhatásra. Gondoljunk csak Hanns Eisler és Bertolt Brecht együttműködésére, vegyük szemügyre a zene és irodalom kölcsönhatását, hiszen a proletár-forradalmi írók e területeken is az újítók élén állnak. Szólnunk kell Erwin Piscatorról, aki a forradalmi színház fejlődésében kivételes helyet foglal el. Erwin Piscator a húszas években határozottan síkra szállt a színház és a színműirodalom politizálása mellett. Már 1919-ben proletár színházat alapított, feladatául azt a célt tűzte ki, hogy a színpadról támogatja a munkásosztály forradalmi mozgalmát. Erwin Piscator szeme előtt az a színpadmüvészet lebegett, amelyet egy újtípusú forradalmi drámairodalom támasztott volna alá. Az volt a szándéka, hogy a régi drámát a művészi propagandával helyettesítse, és az egyéni jellemek és sorsok ábrázolása helyett, amelyek szerinte a polgári színház szférájába tartoznak, a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek tisztázását vezesse be. Azt kellett megmutatni, hogy minden egyéni helyzet csak a tömegek sorsából és történelmi megbízatásukból érthető meg. Erős impulzusokat indított el a marxista ismeretek hatékonnyá tételére, a közönségnek a forradalmi ideológia értelmében vett aktivizálására. Mindazok az eszközök, amelyeket Erwin Piscator a társadalmi mondanivaló elmélyítésére kiválasztott, továbbfejlesztett, kedvező talajra találtak az agitprop, csoportokban, Bertolt Brecht epikus színházában és Friedrich Wolf drámaírói munkásságában. Erwin Piscator úgy vélte, új technikájával egy egészen új művészetet készített elő. E meggyőződése hitette el vele, hogy a riport-darab a dráma korszerű és forradalmi továbbfejlesztése. De a dráma fejlődése nem vonatkoztatható egyoldalúan az irányzatosságra, a világnézetiségre és a művészet eszmei tartalmára, és ugyanígy azoknak az eszközöknek az alkalmazására sem, amelyeknek célja az irányzatosság, az eszmei tartalom erőteljesebb kidomborítása. A művészet ezáltal eltávolodhat az élettől, pontosabban az emberábrázolástól, attól a feladatától, hogy a harcoló munkást felfedezze és művészien megformálja. Piscator színpadán az emberábrázolást a történelmi és elméleti bizonyítási anyag 0| yannyira háttérbe szorította, hogy tulajdonképpen a rendező alkotta meg a darabot. Ennek részben az is oka volt, hogy a húszas évek derekán még alig létezett pro'etár-forradalmi színdarab. Berta Lask drámáin kívül (Thomas Münzer, Leuna 1921) körülbelül 1928-ig csak kevés olyan darabot írtak, amely alkalmas lett volna, hogy valóban új ösztönzéseket adjon a forradalmi színháznak. Ez a kép csak az agitprop üiozgalom megerősödése után változott meg. Időközben Friedrich Wolf és Bertolt Brecht is forradalmi írókká értek. Johannes R. Becher, az egykori expresszionista csatlakozott a proletariátushoz é s az új realizmushoz, Erich Weinert kabaréíró a munkásosztály költőjévé fejlődött, Erwin Piscator útja pedig a proletár színházhoz vezetett: mindez arra vallott, hogy a Proletár-forradalmi irodalom a legkülönfélébb forrásokat egyetlen önálló és egységes áramlatban egyesíti. A munkásosztály és a szocialista ideológia befolyása egyre növekszik a húszas és harmincas évek irodalmában, minden új nemzedékre, minden U J ellenzéki irányzatra hatnak a szocializmus eszméi. Az osztályharc fordulópontjain (1^23-ban és 1930-ban) minden alkalommal polgári írók is csatlakoztak a proletariátushoz. A proletár-forradalmi irodalom megszületése szoros kapcsolatban áll azoknak
