Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

években, Arnold Zweig nemzedékéből nincs regényírója, és ez a tény természetesen gátolja az új regényirodalom kibontakozását is. A műfajok kialakításában szerepet játszott a Novemberi Forradalom bukásával előállt helyzet is: A polgári-junker államban a reakció szabadon garázdálkodott, restaurálták a régi osztályviszonyokat, ez a társadalmi rendszer pesszimista hangulatokkal vegyes gyűlöletet és maró gúnyt hívott ki önmaga ellen. Ezek az érzelmek a fellendülő szatirikus költészetben találkoznak össze. Nem véletlenül fedezik fel újra Georg Christoph Lichtenberget, nem véletlenül lépnek a porondra olyan tehetséges szatirikusok, mint Walter Mehring, Karl Schnog, Kurt Tucholsky és Erich Kästner, akik ugyanakkor rokonszenveznek a forradalmi munkásmozgalommal. A haladó szellemű kiadókkal és a kommunista sajtóval létrejött együttműködés Kurt Tucholskyt politikai és költői életútjának szinte tetőpontjára emelte. A proletár-forradalmi irodalomban Fritz Hampel-Slang és Erich Weinert a politikai szatíra mesterei. Erich Weinert értelmiségi közönség előtt lép fel és a nyárspolgári szellem és a reakció elleni éles bírálattal indul. Ő vezeti ki a politikai költészetet a kabaré és a szatirikus tárcairodalom szűkös köréből, éspedig úgy, hogy mint forradalmár költő gyűléseken és egyéb politikai rendezvényeken a munkásosztályhoz szól és, elgondolásaihoz tömegeket toboroz. Ez természetesen megváltoztatja lírája struktúráját és funkcióját is. Erich Weinert Sprechgedicht\c'\ eredetiek és újszerűek, főképp, ha a Vormärz költőivel vagy Erich Mühsammal hasonlítjuk őt össze. Erich Weinert versei már nemcsak felhívást és kihívást tartalmaznak, nem is a társadalmi és politikai szituáció puszta kritikai feltárását jelentik, a helyzet elemzésébe a költő a munkásközönséget is bevonja, olyannyira, hogy Erich Weinert közönségének társadalmi helyzetéből, gondolkodásmódjából és nyelvéből indul ki, és partnereivel szinte pertuban akar hozzájárulni helyzetük és gondolkodásuk megváltoztatásához. 1926-ban így veszi számba a politikai szatíra lehetőségeit: „A szatírának az egyízerű népköltészettel való szoros rokonsága bizonyára érthetővé teszi, hogy a proletariátus életében a szatírának erősebb a visszhangja, mint a forradalmi pátoszé. A szatíra-író ugyanazon a hangszeren játszik, mint a naiv ember; a patetikus író inkább a klasszikus polgári irodalmi nyelvből veszi át kifejezési formáit. Milyen gyakran tapasztaltam a proletár rendezvényeken, hogy a leglángolóbb himnusz sem tudta fellelkesíteni a hallgatóságot, ezzel szemben a népi viccszerü szatirikus hang spontán tüntetést robbantott ki. A patetikus író hangja épp csak közepes hatást vált ki, mert szokatlan szavakat és képeket használ; a szatirikust rögtön megértik."

12 Lehetséges persze, hogy nemcsupán a pátosz és a szatíra különbségéről van szó. 1923 után, amikor a háborút követő forradalmi válság véget ér, nincs már kedvező rezonanciája a patetikus hangvételnek, míg a konkrét szatírái bírálat erős visszhangra talál. Az olyan költemény, mint a Das Lied von der roten Lahne (Dal a vörös zászlóról) azt mutatja: Erich Weinert a későbbi évek folyamán ismét lehetségesnek, sőt, szükségesnek tartja, hogy közönségét a proletár-forradalom pátoszával lelkesítse. Lírájában tartalom és forma újszerű és elragadó szintézissé olvad. Erich Weinert olyan módszert dolgoz ki, amelynek segítségével költészetté tudja emelni, a weimari köztársaság proletariátusának problémáit, s amelyben a forradalmi pátosz majd állandó elem lesz, és ez a pátosz átterjed szatirikus költészetére is. Sikerül új közönségrétegeket meghódítania, meggyorsítja e rétegek tudati fejlődését. Hedda Zinncr, Max Zimmering és sok más fiatal költő csatlakoznak Erich Weinerthez, követik őt a szenvedélyes, a 11 ERICH WKIMCRT: Politische Satire. - Kulturwille, 1926. 6. S. 151. 514