Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között
humanizmus kialakításával kapcsolódik össze, sőt, a reális humanizmus csak azzal a feltétellel bontakozhat ki, hogy a munkásosztály harcol és uralkodó osztállyá válik. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk az 1933 és az 1945 közötti időszakot, úgy megállapíthatjuk, hogy a proletárhumanizmus növekvő mértékben befolyásolta még azoknak az íróknak a világképét és alkotásait is, akik mint például Alfred Döblin 1933 előtt nem akarták észrevenni, hogy a proletariátus osztályharca az új emberség koncepcióját szolgálja. Ezt a tényt a kultúra megvédésére rendezett 1935-ös párizsi kongresszus világosan kifejezésre juttatta. Valóban, a 20. század német irodalmának megújhodása el nem gondolható az emberkép szocialista megújítása nélkül, és hogy például Thomas Mann humanista állásfoglalása a harmincas években minden egyéb, csak nem a múlt polgári tradícióihoz való korszerűtlen ragaszkodás. Még ha számításba vesszük is, hogy az a fordulat, ami a munkásosztály és a nép felé történt, nem volt mindig következetes és egyes esetekben újból megszakadt, 1930 táján úgy Németországban, mint más országokban, egy általános, s a proletár-forradalmi erőkőn jóval túlmenő orientálódás megy végbe a szocializmus irányában. Németországban egy sor neves író szembeszáll az imperializmus általános irodalmi és kulturális válságával. Ez a csoport, amelynek legnagyobb része a második világháború után a Német Demokratikus Köztársaságban telepedett le, vagy legalábbis szorosan kapcsolódott a német földön alakult első munkás- és parasztállamhoz, nem oszlott fel újból. Az általa teremtett tradícióba belefoglalt minden valóságos értéket, amit a német irodalom létrehozott. A realizmus továbbfejlesztése egyike a fasizmus hatalomra jutása előtti és utáni német irodalmi fejlődés legfontosabb eredményeinek, s ez a fejlemény a Németország társadalmi és politikai újjárendezésére irányuló történelmi haladás terméke. Az 1918 és 1933 közötti proletár-forradalmi irodalom formájában kibontakozó szocialista irodalmat — mint látható — nem lehet elválasztanunk a német nemzeti irodalom történetétől. A proletár-forradalmi irodalom vizsgálata és értékelése ugyanakkor a szocialista kulturális- és irodalom-politika alkotórésze az egész szocialista táborban. Ha tehát sikerül felismernünk és meggyőzően ábrázolnunk a proletár-forradalmi irodalom létrejöttének és fejlődésének törvényszerűségeit, ha sikerül megláttatnunk, hogy a proletár-forradalmi irodalom a nemzet és a nemzeti irodalom fejlődésének a következménye és a gyökeres irodalmi megújhodás hordozója lett és ha sikerül ezt a folyamatot a tömegek előnyomulásának gyümölcseként s egyben a német írók felelősségtcli döntésének eredményeként felfognunk, akkor nemcsak a történelmi igazságnak teszünk eleget szocialista irodalmunk e fejlődési stádiumával kapcsolatban, hanem mindenekelőtt hozzájárulunk egy igazi hagyomány kialakításához a Német Demokratikus Köztársaságban és Nyugat-Németországban. A proletárforradalmi irodalom szükségszerűen jön létre a német munkásosztálynak a társadalmi és nemzeti ellentétek feloldására irányuló harcából, a munkásosztály tör utat a haladó német irodalom előtt álló fordulat számára. A proletár-forradalmi írók körében fellelhető rokonszenv a mozgalom iránt meggyőződéssé válik, a közeledés azonosuláshoz, szocialista pártossághoz vezet, a burzsoázia és a proletariátus világméretű küzdelmében, abban az osztályharcban, amelyet a "émet nemzet militarista és imperialista megrontói ellen vívnak. így van ez Ludwig Renn és Johannes R. Becher esetében, így Erich Weinert és Friedrich Wolf, Anna Seghers, Bertolt Brecht és Egon Erwin Kisch esetében is. Mellettük állnak a munkás°sztály soraiból kikerült írók, Karl Grünberg, Hans Lorbeer, Hans Marchwitza, ma