Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Vajda Gy. Mihály: Bertolt Brecht magyar fogadtatása

Szemmel láthatóbb és pontosabban ellenőrizhető a színpadi kapcsolat és hatás, történetileg is konkrétabb. Összefüggő történetének egy évtizedét tekintve Brecht „pályája" a nyilvános magyar színpadon néhány évig meredeken fölfelé ívelt, a 60-as évek közepétől kezdve azonban egyelőre nem tudta tartani az elért eredményeket: sem „izgató" jellegét a színházakban, sem jelentős további népszerűsítését a közönség körében. A 60-as évek közepétől kezdve nemcsak a bemutatott Brecht darabok száma csökkent a megelőző öt évhez viszonyítva, hanem csökkent Brecht művészetének ,,újdonság"-jellege is, inkább a „klasszikusnak" kijáró tisztelet kezdte megilletni, mint az „újító" iránti érdeklődés és elragadtatás. A hazai Brecht-kritikákban is sokasodtak az olyan szemléletű elemzések, amelyek elsősorban azokat az elemeket mutatták ki munkásságában, amelyekkel kapcsolódik a hagyományokhoz s inkább bagatellizálták azokat a vonásait, amelyek a hagyományok megújítására és korszerűsítésére mutattak. így a magyar színpad számára Brecht „elsajátítása" még mindig megoldandó feladat, éspedig nemcsak abban a jó értelemben, ahogy minden nagy szerző minden színrevitele mindig újabb erőfeszítést igényel. Elsősorban magas színvonalú előadásokra és a színrevitel tradíciójának kialakítására volna szükség. Belső tradícióra, amely túlmutat a külsőleges eszközökön. Színpadainkon az utolsó évtized folyamán elterjedtek a tőle tanult vagy a modern világszínpadra jórészt tőle átszármazott, illetve általa közvetített eszközök, technikai „díszek", fogások. Váratlanul zenés betétek kerültek addig prózában játszott régi darabokba, nyitott színpadok fogadták a nézőtéren helyet foglaló közönséget, sok színház lemondott a rivaldafény használatáról, narrátort, feliratokat és epikus képeket alkalmaztak, sokszor olyankor is, amikor nem volt rájuk szükség, hangszórók és előfüggönyök idéztek a napisajtóból és hívták föl különböző tézisekre a közönség figyelmét. Utána ezekkel esetleg csak nagyon lazán összefüggő „hagyományos" darab következett, s esetleg nem is az előrebocsátott tézisekre kiélezett előadásban. Tehát: amit könnyebben el lehetett érni, ahhoz mindenki igyekezett közelférkőzni, hogy „modern" színházat játsszék. Ami nehezebb volt, az a kifogástalan előadás. Kétségtelen azonban, hogy a rendezők, a legkiforrottabbak és a kisebb képességűek egyaránt becsvággyal fordultak Brecht felé, s ez változatlanul megmaradt. Szinetár, kissé emfatikusan, már 1958-ban megfogalmazta: „ ... szocialista mondanivalót szeretnék színpadi nyelven tolmácsolni, de ezt a mondanivalót nem akarom a polgári dráma kialakult formáiba gyömöszölni, még akkor sem, ha ezekre a formákra ráütötték a realizmus mennyei pecsétjét". Ezzel nem Brecht művészetének realista voltát akarta kétségbe vonni, hanem a realizmus megjelenési formájának és módjának előzetes megszabását. Az elvekből kiinduló gyakorlatot azonban nem igazolták eléggé és mindenkor elsőrendű együttes-produkciók. Nem is annyira az újfajta stílus elsajátításában volt hiány, hanem elsősorban annak felismerésében, hogy Brecht - s ebben Shakespeare-hez kell hasonlítani - szokatlanul nagy követelmények elé állítja interpretálóját. Major Tamást idézem, a Galilei élete rendezőjét, mint hiteles tanút. „Brecht színháza — írta — munkaigényesebb, mint az 'átélő színház'. A darab, a szerep minden egyes res/letét, jelenetét a legtisztább kompozícióban, a legmagasabb művészi formában kell kidolgoznia. A szigorú fegyelem és rend alatt sokkal nagyobb lesz a színész, rendező, tervező, világosító és a darab minden közreműködőjének a felelőssége, sehol olyan szükség nem volt minden művész egyéni invenciójára." S ha a Brecht-darabok látogatottsága mindeddig nem volt kielégítő, 1964-ig csak A kaukázusi krétakör és a budapesti Arturo Ui érte el a 90%-os látogatottságot, a Galilei közeledett ehhez az arányszámhoz, a többi előadás pedig jóval elmaradt tőlük, akkor