Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Vajda Gy. Mihály: Bertolt Brecht magyar fogadtatása

Nem tartozik Brecht magyarországi sorsának keretébe, hogy e „vádpontok" helytálló vagy nem helytálló voltára kritikailag kitérjünk. Elegendő emlékeztetnünk a két, fentebb vázolt tendenciának bennük való jelentkezésére. Egy fontos vonásukra kell mégis rámutatnunk. Arra tudniillik, hogy a kritikai szempontok általában az irodalmi avantgárdé és annak egyes örökösei módszerének hiányosságaira vonatkoztak vagy vonatkoztathatók, nem pedig speciálisan a XX. századi törekvések szocialista eszmeiségü képviselőire. Tehát hiányzott belőlük a különbségtétel a szocialista eszmeiségü és a polgári ideológiát terjesztő művészet között, mégpedig éppen azon - formális - kritérium alapján, amelyben Brecht találtatott hibásnak. Ha ugyanis a válságba jutott dráma „epizálását" Brechtnél pusztán önkényes formai változtatásnak, s mint ilyet a válság megoldására természetesen alkalmatlannak tekintették, másfajta formákhoz való ragaszkodásuk a válságot éppoly kevéssé oldhatta meg. A XX. századi törekvések szocialista eszmeiségü képviselőinek azonosítása a 20-as és 30-as évekbeli avantgarde polgári részével annál kevésbé volt helytálló, mivel Brecht és társai - mint művészetüknek minden más eszközével — az epikus színpaddal is a valóság mélyebb, igazabb és adekvátabb feltárásának, megragadásának és ábrázolásának módját keresték. A Brecht iránya körül folyó vitákat és azok magyar tükröződését vizsgálva ezért bízvást kimondhatjuk, hogy a 30-as évek közepétől kezdve Brecht pozitív hazai értékelését már tudatos állásfoglalásnak kell tekinteni általában a XX. századi művészet bizonyos eredményeinek elismerése és a szocialista művészetnek ez eredményeket a maga céljaira felhasználó iránya mellett. Gaál Gábor Korunkja, ahol az előbb tárgyalt cikk megjelent, egyébként tudvalévően ez utóbbi irány szolgálatában állt. Nem lehet másként értelmezni azt a rövid recenziót sem, amelyet Brecht 1934-ben megjelent verseskötetéről (Lieder, Gedichte, Chöre) közölt. A recenzió e „kemény és tárgyias" költészet tartalmi és formai összetevőit együtt és egyszerre értékelte,

s konklúzióul - olvasói számára! — azt vonta le, hogy a tehetség nem csorbul, ha az övéhez (Brechtéhez) hasonló meggyőződést vall a magáénak. „Széles hömpölyü tankölteményeiben — így a recenzens — a meglepő formulázások az értelmek és érzelmek mai zavarában egyenesen Kolumbus-tojásként hatnak" — ez a megállapítás éppen nem utal a stíldemokratizmus hiányára. Ide tartozik néhány további vélemény a művészi forma és a világnézet kérdéséről. Radnóti Miklós, akit ez időben, mint fordításai bizonyítják, foglalkoztatott Brecht költészete, 1934-ben jegyezte fel „a formáról és a világnézetről": „A világszemlélet lényegében mindig a formában fejeződik ki, mert ezen keresztül válik valósággá. És mert a műalkotás társadalmi produktum, s mert a világnézet a társadalommal szerves, ezt a világnézetet természetesen megjelenési formájában hordhatja és hordja is... " Ugyanekkor Radnóti így vélekedett a forma „árulkodásáról": „Forradalmi művész formálása is forradalmi, nyelvkezelése is az, hogy is lehetne más! A nyelv elárulja I költőt. Csalhatatlanul. A használt jelző árulkodik. Mert ez lehet nem forradalmi is. És akkor hiába forradalmi tartalom az, amelyet ez esetben nem tud kifejezni." És végül a baloldali „olvasó-argot" által „stramm írásoknak" nevezett müvekről: „És ha figyelünk, akkor megtudjuk, hogy legjobb szocialista költőink és íróink munkái nem tartoznak a stramm írások közé. Milyen hát a stramm írás? Mely egyverint l'.i::2 OSAII Berlinben nyilvános vita folyt le BrecM É Lukacs ko/ött I riportmódszer és a „klasszikus" regénybeli ábrázolás korszerűségéről, amelyben (többek között E. E. Kischrc hivatkozva) Brecht és pártja került fölénybe; Johannes R. Becher mérséklő és kiegyenlítő szerepet játszott a vitában. 31« 483