Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Vajda Gy. Mihály: Bertolt Brecht magyar fogadtatása

tümös darabokat, unja a csillogást... a külföldi színházak is mind „akarnak" valamit. ... ne higgyék a pesti színházigazgatók, hogy itt csak izzófejű reformerek handabandáznak a saját felelőtlenségük légürességében ... Civilruhát kérünk, újat, mait, egyszerűen azért, mert ma élünk és mert színházba járni se tudunk másként, mint a mai életűnkkel." Kárpáti Aurél pedig kimondta, hogy a szüntelen politikai félelem és óvatoskodás megöli a színházat. Lehetőséget kell biztosítani a „körültekintésnek, a mai európai szellem tudomásulvételének, a fiatal tehetségek felszabadításának és szóhoz juttatásának, a bátor kísérletezésnek, az új stílus kialakítását célzó törekvéseknek, a határozott leszámolásnak azzal a szerencsétlen babonával, hogy 1929-ben ugyanott lehet folytatni a színházasait, ahol 1914-ben megszakadt... Az új dráma, az új színpad, az új színjátszás új stílusa Európa-szerte alakulóban van. S ha úgy fog megszületni, hogy mi nem veszünk részt a bábáskodásban: végzetes, jóvátehetetlen hibát követünk el. Mert az új stílus ugyan nélkülünk is világra jön, de mi — megint lemaradunk egy emberöltővel''.' Ilyen körülmények között érkeztek a hírek a Dreigroschenoper külföldi előadásairól, amelyek közül a brünnit és a bécsit már elég sokan látták. Nádass József a Korunk 1929-es évfolyamában (380—381.) számolt be az utóbbiról, a rendező érdemeit még a költőénél is jobban hangsúlyozva. A rendezőnek tulajdonította, hogy „a vad társadalmi szatíra, amely a darab egész menetét jellemzi, átcsap ... művészi térre is". A rendezés dicséretére említette, hogy Kurt Weill zenéje, mely — mint Nádass helyesen látta — a dzsessz, az atonális zene, az útszéli dallam keveredése és a klaszszikus opera paródiája, teljesen érvényesülhetett. „Csak öt prominens pesti színész nézné meg ezt a játékot — sóhajtotta Nádass — és tanulna belőle." A Dreigroschenoper magyarországi „propagandája" szempontjából azonban a leghatásosabb Nádass beszámolójának a befejezése volt. „E sorok írója Bécsben látta a darabot és újból megérti, hogy miért nem engedik Budapestre, mint ahogy annak idején Karlheinz Martin pesti látogatásakor a csodálkozó rendezőnek előre megjósolta. Ez a darab így forradalmat jelent a színpadon, még ha minden társadalmi tendenciát sikerülne is kigyomlálni az itteni háziíróknak. De éppen ez utóbbi urak működésétől való félelem mégis csak azt kívántatja velem, hogy semmiféle formájában ne engedjék ide a Dreigroschenoperi. Mert, ha itt, itteni színház, itteni szöveggel, színészekkel, rendezőivel stb. fogja előadni, úgy abból egy Királyszínház operett lesz. Attól pedig mentsen meg bennünket a cenzúra !" Talán még a színházi sikernél is nagyobb reklámot vert a Dreigroschenopernek Alfred Kerr, a korszak legnagyobb tekintélyű német színházi kritikusa azzal, hogy a Berliner Tageblatt 1929. május 3. számában leleplezte a „plágiumot", azt tudniillik, hogy a darabba iktatott vagy ott felhasznált Villon-balladák egy részének szövegét Brecht K. L. Ammer régi, 1907-ben megjelent fordításából vette át. Brecht mint ismeretes, kelletlenül védekezett, inkább azt hangsúlyozta, hogy a színpad ősi tradíciója az „átvétel", Shakespeare is egész felvonásokat épített föl meglevő szövegekből, hogy a „tulajdonjogi vita" a burzsoázia egyik „kedvelt türelemjátéka", holott a nagyformátumú művész nem azt keresi: minden szava, fordulata, sora eredeti és először alkalmazott-e, őt inkább „az emberi anyag nagyvonalú összefogása" érdekli, „századunk kifejezésének minden eszközzel megragadandó formába-kényszerí* Py»«Owri AMDOB: Színházi paralfzis. A Toll, 1929. 10. sz, 27. - RBLLB PÁL: Nem kell színház? Tnkflr, 1929. 2. sz. 20. KAnrÁrt AU**L: Nem kell színház. A Toll, 1929. 3. 20., továbbá Pesti Napló, 1929. febr. 17.