Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése
Bennünket Nem a császári bibor, S nem a szovjet zászló köt össze, Hanem a tér Hideg mérhetetlensége. Felfelél Felfelél Felfelél" (A. Slonimski: Kontrmarsz Wl. Majakowskiemu. Skamander, 1922. 1. sz. 37.) A szkamandriták hatásának egyik vonala éppen ennek a demokratizmusnak, a „szürke ember" középpontba állításának az irányában érvényesült, s ezáltal gyarapodott új meg új költőkkel táboruk. így került ide pl. Broniewski, aki a marxista ideológia jegyében, de a szkamandrita poétika alapján alkotott. Magának a szkamandriták induló kvintettjének költészete a kezdeti ujjongás után elkomorodik; előtűnik annak a valóságnak az illuzórikus volta, amit megénekeltek, s ezzel együtt a szkamandrita versek sokszor tartalmatlan, retorikus jellege. Komorabb színek jelennek meg Tuwimék palettáján. Slonimski már 1923-ban így ír: „Elpusztultak a szavak, Csengésük félrevezet, íme, eljön Uj kora A magányos embereknek." (Slonimski: Wieia Babel. 136.) Tuwim pedig az 1929-es korszakzáró kötetében, a Rzecz czarnoleskában már az egész iskola nevében jelentheti ki: „Hisz hallhatod: folyton kiáltok, s üvöltésem pusztaságba vész el. Isten rajtam is túlint kezével: mindünkön, kik már élve holtraváltak." (Tuwim: Egy nap közepén.- Tandori Dezső fordítása) A szkamandriták művészete akkor válik majd megint eleven hatóerővé, amikor demokratizmusuk újra tartalommal telítődik meg: az antifasiszta harc idején, Slonimski hetente megjelenő ragyogó tárcáiban, s főként Tuwim 1940- 41-ben, emigrációban írt versciklusában, a Kwiaty polskie-ben (Lengyel virágok). De úgy tűnik fel, a szkamandrita - elsősorban itt is a tuwimi - költészet másik sajátsága még termékenyebb hatású. Tuwimék ugyanis nem csak a költői rekvizítumok és a szókincs demokratizálásával depate f izálták a lengyel lírát. A romantikus lírai alanyát is megfosztották attól a nimbusztól, mellyel a Mloda Polska körülvette, mégpedig úgy, hogy ironikus távlatot teremtettek a vers alanya és a verset író költő között. Verseik egy bizonyos pontjáig ez a két szubjektum azonos volt, majd hirtelen gunyoros zárójelbe tette a költő a lírai ént. Ezáltal persze az egész valóság, mely a lírai énen keresztül hömpölygött be a versbe, a szkepszis, a tagadás zárójelébe került. Amint később látni fogjuk, a lengyel avantgárdé sorsa meglehetősen szerencsétlenül úgy alakult, hogy a humor, az irónia kiveszett a költészetből. Tuwimék poétikájának ezt a részét csak a harmincas években fejlesztik tovább - elsősorban Konstanty Ildefons Galczynski - s használják fel helyenként igen éles társadalombírálatra.
