Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Jordáky Lajos: Korvin Sándor

tudom elviselni, hogy öregember. Holott egyszerűen csak fiatalabbnak hittem. Profilból látom és összehasonlítom a fényképeivel, amelyek szemem előtt felmerülnek. A feje mintha kissé összeaszott volna. Tarkóján ősz tincsek, sovány nyaka kimered a szürke ing bő gallérjából. Cigarettára gyújt. Keveset beszél..." Talán egy évet sem töltött el Párizsban Korvin. De ott az utcák életét figyeli, a Sorbonne előadótermei és a múzeumok, a könyvkereskedések olvasórészei és a könyvtárak töltik ki minden percét. Esténként a Montparnasse-on csatangol, hogy láthassa az irodalmi és művészeti élet nagyjait. Egy szeptemberi estén, amikor együtt sétáltunk, lelkesen mutatta az egyik kávéház márványasztalánál Hja Ehrenburgot és Aragont, több más író társaságában. A legérdekesebb, ami Korvin párizsi élményéből fennmaradt, az a mindössze 15— 20 oldalnyi naplójegyzet, amely a moralista, a tisztalelkű, becsületes és rajongó Korvint őrizte meg számunkra. Az etikai embert. Kár, hogy ezek a jegyzetek, más írásaival együtt mindmáig nem jelentek meg s így nem járultak hozzá az írói lélek természetrajzának megismeréséhez. Párizsban mindenesetre szabadon követheti Korvin még a szocialista realizmus alakulását is. Aragont hallgatja, de ha Gide-ben csak azért csalatkozott, mert álmainak írója megöregedett, úgy Aragonból mint előadóból ábrándult ki. Egyik Aragon-előadás után ezeket jegyzi fel magának: „Azt hittem kijön Aragon, villámokat szór, letorkol és diadalmaskodik. Általában az ember mindig másképp képzeli az írót. Ehelyett az előadása meglehetősen gyenge volt. Nem szólt a tárgyhoz, a szürrealizmussal még a vita árnyékát is kerülte. Pedig az az igazi ellenfél. Viszont azonban nagyon finom dolgokat mondott a francia festészet fejlődéséről, a realizmus történetéről a francia festészetben ... Az a benyomásom, hogy Aragon nem mondja ki teljesen a gondolatait ... Minden esetre mint regényírónak igaza van, mert roppant tehetség, de még a módszer dolgában is. Itt vág a szocialista realizmus. A költészettel s különösen a franciával — már nehezebb a szocialista realizmus iskolája. Nem is produkált semmit a költészetben." Csoda-e, hogy képtelen írni. Hiába kérik Kolozsvárról a cikkeket. Könnyebb a francia irodalomról néhány könyv és folyóirat alapján itthon írni, mint Párizsból, amikor még az első élmények inkább felkavarják az embert és megzavarják, mintsem tisztázzák gondolatait. Nem véletlen, hogy a Gide-cikk után félévvel csak egy szemlecikket ír a francia könyv szépségeiről és válságáról. A rövid két oldalas cikk így is a francia könyv apoteózisa. Magam előtt látom Korvint, amint a Szajna-parti könyvárusok előtt naphosszat sétál s utána késő éjjel nosztalgiával írja:** „Ki nem hallott a Szajna-parti könyvárusok végeláthatatlan zöld állványairól, melyek előtt látástól vakulásig kíváncsi és ragaszkodó sokaság álldogál? órák hoszszát turkálni a kirakott könyvek közt - nemzeti szokás." De nemcsak itt, hanem a könyvkereskedésekben is külön sarkok várják az „ingyen" olvasókat: „A műveltség utánad szalad az utcán. A remekírók kifekszenek a ponyvára. Flaubert olcsóbb, mint Edgar Wallace. Meseországban vagyunk. A fák ágairól, mint érett gyümölcs, olcsó klasszikusok csüngenek alá." Es mégis a francia könyv válságba került. A rádió és film versenye, a kevés közkönyvtár mélyíti a válságot, bár a műveltség még mindig nagyobb, mint másutt, mert a vásárlók száma elég nagy ... • A francia könyv: fények és árnyak Korunk, 1937. okt. 869-871. 378