Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Jordáky Lajos: Korvin Sándor
Párizs és a meghasonlás évei A meghasonlás idehaza kezdődött, Párizs pedig nem gyógyította, hanem elmélyítette. Mégis párizsi élményeit pozitívnak kell értékelnünk, mert Korvin Sándor irodalomszemléletét tovább tágították. Megszilárdították szocialisták világnézetét is, de a humanizmusnak olyan elemeivel gazdagodott, amelyek pillanatnyilag fékezték ugyan, s 1938-ban hazatérése után passzivitásba kergették, de a letisztulás után végül mégis a szocialista realizmusnak gondolkodásában való kiterebélyesedéséhez vezettek. Párizsból mindössze két cikket küld a Korunknak. Korholja is eleget ezért Gaál Gábor, aki remélte, hogy a lapban számról számra jelennek meg a Párizs-élmény írásai. Az a tény, hogy első cikke Gide új naplójegyzeteiről és elbeszéléseiről szól, bizonyítja, hogy az egész új francia realista irodalomból a Gide-élmény vált ekkor a legmélyebbé Korvin gondolkodásában. Az etikust, a nagy moralistát és bölcset tiszteli Gide-ben. Ekkoriban jelent meg Gide-nek egy sokat vitatott könyve, amely miatt sokan a kommunista táborból elfordultak tőle. Korvin azonban leszögezi a könyvvel kapcsolatban, hogy Gide „érzülete megtámadhatatlanul nemes: tételei, általánosításai vitathatók". Uj naplójegyzetei is azt bizonyítják, hogy Gide az irodalom etikai embere, márpedig — hangsúlyozza Korvin —, csak az ilyen ember, „az erős, eredeti egyéniség lehet hasznára a közösségnek", s azzal a figyelmeztetéssel zárja cikkét, hogy „ne fukarkodjunk iránta csodálattal és bizalommal". 28 André Gide iránti rajongása tűnik ki egy naplójegyzetszerü feljegyzéséből, amelyet kézirati hagyatékából böngésztem ki. íme, az 1937. augusztus 29-én keltezett, rendkívül kuszán és olvashatatlanul írt sorokban — így írt Korvin, apró papírdarabkákra, sorba és sorok közé, oldalt, fenn, lenn, csepp helyet sem hagyva kihasználatlanul — a következőket jegyzi: „Láttam André Gide-t. Éjfél körül aBl.Michelen lézengtem barátommal s a Capoulade terasza előtt felbukkant egy kisebb társasággal. Nem lehet, hogy azonnal rá ne ismerj. Szikár alakja az elmaradhatatlan átalvetővel, paposán sima arca, egymásra szorított keskeny ajkai, csukott, széles szájjal, az összevont figyelő szemei a szürke szemöldök s a szemüveg mögött... Elvált a társaságtól és egy ház szélességű, nagyorrú, jellegzetesen irodalmi nővel, aki nem tágított mellőle, beült a Capoulade teraszára. A terasz néptelen volt. Barátommal odatelepedtem a szomszéd asztalhoz. Igyekeztem megfigyelni anélkül, hogy figyelmét felkelteném. A nő terebélyes felsőtestével minduntalan eltakarta előlem az arcát, szavait nem érthettem. Nemcsak az erőszakos nővel, hanem a megindulásommal is küzdöttem. Öregnek találtam Gide-t. Sót - istenem - , öregesnek. Megöregedtél Szókratész - gondoltam megindultan. Megöregedtél hát te is, az eszmék papja, az ifjak bálványa. Igaz hát a kegyetlen szillogizmus, amelyet az iskolában tanultunk: - Minden ember halandó. Szókratész ember. Tehát ... Nem. Nem. Ezt a gondolatot nem tudom soha elviselni. Megöregedni, mint akármelyik fűszeres vagy nyugalomba vonult kapitány, annak, aki halhatatlan istenekkel lakomázott. Oh, hát a halhatatlan eszmék varázslatos embere is megvénül s ő sem tudja megváltoztatni a hús szomorú törvényét? íme, itt ül ő, aki szívében a legifjabb volt mindenki közt. aki ifjúsággal ajándékozta meg az elaggott világot. Oh, te törvényt nem ismerő Szókratész, te nyíltszívű Bemard, te szahadságs/eretö . . . De miket bes/élek összevissza. Olv különös érzés tölt el. Váratlanul az ő himnuszának mását költöm magamban ... Nem tudom elhinni, aztán nem 88 A. GIUB: Nouvelles pages de journal. Korunk, 1937. máj. 447 449.
