Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Szabolcsi Gábor: A magyar szocialisztikus novella kezdetei 1900—1919
10 éves parasztgyerek a szobában kuporog. Gondolkodik. „Min te?" — kérdik tőle. — Azon gondolkodom, hogy ha meghalunk, sokára elrothadunk és csontjaink szerteszéjjel hevernek a gödörben, megszólítjuk egymást: Hát te is hozzánk tartozol?" Szédülten gondolják a résztvevők, hogy ebből a gyerekből nagy ember lesz. Az is lesz. Botosispán !" Úgy vélem, azzal a ritka esettel van itt dolgunk, amikor Csizmadia szimbolikája sokoldalú asszociációval, gazdag jelentéssel fejez ki egy lényeget: itt, Magyarországon ez a fiú nem is lehet más, nincs módja arra, hogy több legyen, mint botosispán, s nem is akarja áttörni azt a társadalmi közeget, melyben a hatalom determinálja, eszközként használja fel az egyén sorsát. Hisz-e Csizmadia abban, hogy az ember szembeszállhat a sorssal? Az ember nem ló kétség nélkül mutatja: Csizmadia nem hisz, s meg is veti az embert. Itt egy döglött lovat — mely megunta, hogy a szekér elé fogva robotoljon — akarnak szekérre emelni. Arra jön egy szegény ember kézikocsit húzva, ráesik a ló, eltöri a lábát, sír, jajgat keservesen, „mert nem húzhatta tovább a kocsit. Természetesen ! Az ember nem ló, hogy megunja az igát". Az ember nem unja meg, s ahelyett, hogy inkább elpusztulna, sír, jajgat az iga után. Ez az embert megvető szemlélet — ugyanakkor, amikor az erkölcsöt a pillanatnyi helyzet függvényének tartja, melyen a személyiségnek joga van átlépni, az embert állalában immorálisnak ábrázolja anélkül, hogy az erkölcs társadalmi gyökereit föltárná — Csizmadia világnézetének szervetlenségére, s a benne levő antiszociális rétegekre utal, s ez élete későbbi tragikus kanyargásait, tragédiáját érthetőbbé teszi. Különös, mily élességgel illusztrálja az etikai relativitást tan-novella sorozata, a Kalinaés Zsula történetei. Romantikus tájleírás, bölcselkedő intimitás, rideg kegyetlenség és szenvtelen egoizmus keverednek ezekben az írásokban. Katina a gondolkodó, cselekvő egyéniség s Zsula a hallgatóság, közönség és ha nem ért valamit: a kérdező. A sorozat etikai, filozófiai kérdéseket fejteget. „Nálam nélkül a mindenség nem lehetne" mondja Katina — a személyiséget a lét központjába állítva —, majd ugyanebben az első elbeszélésben a jó és rossz tagadását fejti ki: nincs bün, csak cselekedet van — a megbélyegzést az ostobáknak találták ki. Katina e szerint a két alapelv szerint éli kalandjait. Zsula megretten, figyelmezteti, Katina így válaszol: „Nem törődöm elvekkel, mindenki azt csináljon, amit akar!" — S Katina cselekszik. Néhány férfit fogságba vet; ezek a bíró, kereskedő, tábornok, pásztor. Éhezteti, nyomorban tartja őket, a tábornok szabadságát követeli. Katina nevetve válaszol: „— Törődöm is én emberek halálával? — Akkor is, ha a halált te idézed elő? — Akkor is. Nincs-e jogom tanulmányokat gyűjteni vagy szórakozni, hogy már én is a jogról beszéljek? A magam kívánsága előttem minden, a másé semmi" — válaszolja a tábornoknak Katina. Másutt ismét a négy férfit zárja be egy mély kürtőbe, lassú éhhalálra ítélve őket csupán azért, mert „útjába kerültek", s mulatva szenvedésükön mondja Zsulának, hogy okuljon a négy férfi példájából: „az ember nem határozhat, csak tervezhet". Katina példázatai a férfi és nő viszonyára is kiterjednek. Egy alkalommal az elfogott négy férfinek feleségük hűtlenségét kívánja bizonyítani. Azt mondja nekik: „A házastársak sokkal inkább Igyekeznek egymástól menekülni, mintsem hogy mindenáron ragaszkodnának egymáshoz" — s bizonyításul elhívja az asszonyokat: vigyenek magukkal egy-egy férfit, de férjeiket csak akkor, ha szeretik, kívánják őket.
