Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Szabolcsi Gábor: A magyar szocialisztikus novella kezdetei 1900—1919
Mindegyik nő mást választ, s a férfiak nem rendülnek meg a csalódástól, csupán a pásztor veti magát a mélybe, látva felesége hűtlenségét. Csizmadia parasztnovellái ennek a szubjektív, anarchikus szemléletnek és egy paraszti eredetű romantikának a jegyeit hordják magukon. Kedvelt hősei a hatalommal, a hatalmasokkal kibabrálok (A dohány körül, Borcsa a szekéren, Az utolsó bölcs), a nehéz tragédián átesettek (Vége, Harang, Az eperfa), a paraszti múlthoz húzó hagyomány-őrzők pl. az Intézetben lányai, akik nehéz sorsuk, züllésük, embertelenedésük nyomasztó súlya alól a falura emlékezve, dalolva, egy-egy félórára ismét tiszta, bájos lányokká válnak, de akiket az osztályhoz, a közösséghez semmilyen szál, egyetlen gondolat, sőt az emberré levés lehetősége sem köt. Mozgalmi témájú novellái is parasztkörnyezetben játszódnak. A Van valami örökkévaló hőse paraszti agitátor, aki arra a következtetésre jut: „Nem ragaszkodom ma valamely nézethez csak pusztán azért, mert tegnap is azt vallottam," s nem jut önmagán kívül sehova. Novellák sora fullad ebbe a kilátástalanságba. Az aratóknak megjelenő, őket sztrájkra lázító „Erő" a főszolgabíró odaérkezésére eltűnik. A parasztok azt vallják, hogy Kászó János és Kisér Pál voltak a lázítók, a csendőrök bekísérik őket s „az Erőt, ami minden jót ígért, azóta se látta senki". A Húsvéti agitátorokban egy árulás történetét meséli el; János, a kubikostanya őre tíz forintért föladja a csendőröknek a náluk járt munkást, az Éjjel a Vasútnálban vonatra váró kubikusok berúgnak, a váróterem padjain, kövén elalszanak, aztán elmegy a vonatjuk. „Ilyen a munkásember, nem megy a szállodába, jó ágyba" - ítélkezik Csizmadia -, „pedig abból, amit elittak, szállodába is mehettek volna." Ritkán tesz kísérletet, arra hogy az egyedi tragédiák, árulások, kis bukások, napi jelenségek közül kihámozza az osztály erejét, írásai üres szimbólumokba fulladnak. Egyik: valaki öngyilkos akar lenni az országút mellett, de szegények jönnek a falu felől a városba tartva, izzó dalokat énekelnek, amiből az öngyilkosjelölt kitalálja, hogy valami „nagy történik" és közéjük áll. A Népszavában 1919 előtt megjelent utolsó mozgalmi tárgyú novellája 1918. aug. 25-én A gondolkodó Nikoláj, Csizmadia reagálása az orosz forradalomra. Ekkor már közel negyedszázai a „szocialista író", aki néhány forradalmi versével valóban tömegekre hatott, akiért emlékezetes, Budapestről való kitiltása idején meg is mozdultak a tömegek, mégis ez az írása minden előbbinél szomorúbb bizonyítéka annak, hogy Csizmadia sohasem értette meg a marxizmus materializmusát, nem értette az erő és erőszak szerepét a történelmi folyamatban, sőt a szocialista osztályharc fogalmát sem. ő, aki Katina szájába adta: „Törődöm is én más emberek halálával", a forradalmi harc ellen fordul. Nikolájról ír, az orosz parasztról, aki látta a katonákat, amint a frontra mentek „megvédeni a cárt". Aztán a katonák visszajöttek, más jelszavakat kiabáltak. Nikoláj kérdi: — Miért kiáltanak? — Mert letették a cárt. — Akkor nincs ellenség. — Van. S Nikoláj nem érti. Ellenség? Itt az országban? Mi magunk? Egymással verekedjünk? Egymással? Miért? Hogy legyen cár, vagy ne legyen cár? Nikoláj nem kérdezett többet. Elhúzódott az udvar legelhagyatottabb sarkába és ott gondolkodik mindig. Gondolkodásának egyetlen tárgya: előbb voltak-e bolondok az emberek, vagy most azok? Vagy bolondok voltak előtte is, azok most is."
