Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből

A Korunk a realitás-igény vonalán halad, a politikum és a népélet közvetlen jelenlétére figyel, s igy elsősorban az epikában észlel nagyszabású újulást. A Boldog embert e fordulat, vagyis a népi realizmus hírnökeként méltatja Balogh Edgár már idézett tanulmánya, s ugyanitt fejti ki, hogy a szociográfiák nyomán az egész irodalmi ízlés átalakulásával számol. Példaként Nagy István munkáira utal.

47 Gaál Gábor elmélyíti és kiszélesíti ezt a gondolatot. A szociográfiától ő az írói világ gazdag benépesítését, a dráma és a regény megújhodását várja. S igen jellemző, hogy ezt a meggyőződését az esedékes politikai fordulat jóslásával együtt, szinte vele egyenértékű nyereségként értelmezve fejti ki: „A szociográfiai hullám igazságai (sőt még féligazságai is) történetileg Magyarország új megrendezéséhez kell, hogy vezessenek, irodalmilag pedig a magyar írói életlátás újjászületéséhez, bármely osztály vonalán álljon is az író".

48 E felismerést jórészt igazolták is a művek. Gaál Gábornak azonban kevés munkatársa volt, aki szívvel-lélekkel osztozott volna szerkesztője meggyőződésében. S ha a lap nem akart lemaradni a nagy eseményekről, olykor nem maradt más teendő, mint magad uram, ha szolgád nincs. E kényszerűségnek köszönhető, hogy Móricz fírfyárjának epikai újdonságát: a ponyva, a kalandregény és a társadalombírálat egybeszövése útján létrejött korszerű elbeszélőformát a marxista bírálat, azaz Gaál Gábor elemzi legelőbb máig ható érvénnyel.

49 Ugyancsak Gaál Gábornak köszönhető, hogy a Tanú és a Bűn Németh Lászlójáról, olyan helyzet- és jellemképet alkot a marxista kritika,

50 melyben az író és a gondolkodó Németh László önmagával való számvetése a maga bonyolultságában tárul fel. E bírálatnak is az a summája, hogy a Bűn, vagyis a művész, az életláttató Németh meghaladja s korrigálja is Tanú-beli önmagát, de Gaál Gábor úgy bizonyítja ezt, hogy közben maga is meghaladja a marxista kritika ama kényelmes és néha — mint a Puszták népe esetében is - nagyon alkalmatlan sémáját, amely a művész és a gondolkodó viszonyát egyetlen alkotóban két idegen lélek ellentéteként képzeli el. Gaál Gábor hangsúlyozza ugyan a művész fölényét, de az eszméktől sem vitatja el „az érzület melegét, a viadalom őszinteségét", a profetikus lelkiismeret nemességét. Nem hasadást, hanem küzdelmet tanulmányoz, egy jelentős alkotó mozdulatait, s nem azért fürkészi író és gondolkodó kapcsolatát a regényben, hogy egyiket a másikkal szemben kijátssza, hanem, hogy a mü természetéhez közelférjen, s megoldásaiban a gátló és lendítő indítékokat tetten érje. Pedig nem nagylelkű. Igen éles kifogásai vannak. Hiányolja pl. a határozottabb állásfoglalást, a pozitív sugallatokat, felrója, hogy a létrás túlteng a megjelenítés rovására, de ezt sem az éberség kedvéért teszi, hanem az elmélyült elemzés szerves konzekvenciájaként. Az a fajta bírálat ez, melyben a megismerés színvonala, a kritikus mérkőzése a művel, vagyis a munka magas rendű i/; alma kizárja a taktikázást, az eleve lefokozódó káderezgetést. Aki ezeket a tanulmányokat írta, bízik érvei erejében. Jókedvvel, fölényesen vív, de nem fölényeskedve. Tudja, hogy ellenfelének is erősek az állásai és ragyogó a fegyverzete. Nem titkolja, hogy a marxizmus pozíciójából bírál, hogy magát tudja a nagyobb igazság oldalán, de ritka eset, hogy győzelmét emiatt eleve biztosnak vélné. Hogy a léleklátóképesség és jcllemzőkészség Németh László esszéiben is épp olyan erőteljes, mint regényeiben, 47 Korunk, 1937. 3. tz. 264. a Uo. 1937. 5. tz. 410. 4,

Uo. 1937. 1. tz. 48. 40 Uo. 1937. 4. tz. 372.