Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből

körű ankétot rendez a Viharsarokról 1937 karácsonyán, nyomon kíséri a Márciusi Front eseményeit, az írók ellen indított perek fordulatait, idéz e perek jegyzőkönyveiből, s védi a népiekhez való jogát az ellenlábas Új Szellemmel szemben. Az élő magyar irodalom kérdései közül a meginduló Új Hang is a szociográfiák ügyét érdemesíti a legtöbb figyelemre. És olvad a jég a Korunkban is. Természetesen itt is a szociográfiák jóvoltából. A lét „társadalmi oldalát" a Korunk amúgy is mindig különös nyomatékkal kérte számon a müveken. Veres Péter írásai előtt is elsősorban azok sajátosan szigorú realizmusa miatt nyitott olyan tágas kaput. S bár az osztályszempont merev értelmezése miatt Móriczot és Kodolányit is az uralkodó osztály írójaként tartja számon, szociális érzéküket és társadalombíráló felelősségüket azonban már 1935-ben is fontos többletként méltatja Gaál Gábor. S ha helyt adott is ócsárlásoknak, melyeket Illyés is magára vehetett, mindig talált módot, hogy e zavaró mozzanatokat feledtesse, s hogy eszmei rokonságát József Attilával, megbecsülését Veres Péter, Illyés és Remenyik Zsigmond iránt jelezni tudja. A Puszták népe után különösen megélénkül a népiek iránti figyelem. Nagyigényű tanulmányok egész sora foglalkozik a szociográfiákkal. A szerzők közt pedig Veres Péter, Balogh Edgár, Jócsik Lajos mellett ott van Barta Lajos is, aki a hajdani Nyugat és a Huszadik Század elsőbbségét és fölényét most is féltékenyen hangsúlyozza ugyan, de már elismeri az új teljesítmények értékét is. A Veres Péter „marxista népbeállítottságát" pedig egyenesen példaszerűnek tartja.

42 Barta Lajos tanulmánya sok értékes elemet tartalmaz, de a szociográfia magában is teljes, átfogó és mély elemzését Gaál Gábor adja.

43 Azt hiszem, hogy a kor marxista bírálatának legmagasabb szintjét is ez a tanulmány jelzi. A szociáldemokraták és a polgári radikálisok problémáját, mely az elsőszülöttségi jog körül támadt, az esztétákét, akik a műfaj sajátos összetettségét nem értették, a teoretikus hajlamú kritikusokét, akik a szociológiai hitelességet féltették a szépírói megoldásoktól, ez a tanulmány máig érvényes dialektikával oldja meg. A századeleji és az új szociográfiák eltérő természetének remek jellemzése közben olyan eredményekre jut, amelyekkel ma is jól járna a szakirodalom. Ma is felfedezésnek számít pl. az a felismerése, hogy míg a Huszadik Század szociográfiai tanulmányai csak részleges adatokat közöltek a társadalomról, önmagukban passzív érveket az egészet áttekintő dinamikus politika számára, az új szociográfiákban a műalkotások totalitás-igénye munkál: „Valamennyi zárt világ, s mint minden forma: hasonlat az egészről... Egy mai rész-Magyarország képe valamennyiben az egész Magyarországra utal." A másik felfedező-értékű megfigyelés az önvallomás-áradat pozitív szerepére vonatkozik. Egyes önéletrajzi müvekben — mint mondja -, ha torzán, ha álcásan is, de a fiktív mese helyett, „a csupasz valóság jelentkezett". Persze csak az egyén valósága, de már ez a valóság is tele forró célzásokkal, égő jegyekkel. A szociográfia az önéletrajz e villanatán fogant, s mert az író újra a nemzet-sors számadója lett, vallomásának érvénye és igézete ennek megfelelő arányú. A „szociológiai érvény" követelése, melyet Veres Péter a Puszták népével szemben támasztott, s az „önmutogatás" vádja, amivel Molnár Erik a Számadást illette, e gondolatok szomszédságában elvesztik az elméletből következő szükségszerűségük 41 Uo. 1937. 7-8. sz. 605. u Uo. 1937. 5. sz. 406- 410. m