Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből
jellemzése révén birkózhassunk meg vele. Nem ígérkezik szerencsésnek az a módszer sem, mely kizárólag a kor alapvető eszmei, művészi problémái felől kíséreli meg a közelítést, mert ebben az esetben az elveket és a gondolatokat óhatatlanul ki kellene szakítanunk sajátos összefüggéseikből. Esetünkben legjobbnak látszik e szempontok kombinálása s mindenekelőtt: tetten érni a kritikát működés közben. Ott, ahol hatékonysága leginkább mérhető: az új remekmüvek bírálata közben. Ilyen müvekben nincs is hiány. Ekkor jelenik meg a Boldog ember (1935), a Betyár (1936), a Nagyon fáj (1936), Németh László regénye, a Bűn (1936), Radnóti új kötete, a Járkálj csak, halálraítélt! (1936), Kosztolányi Összegyűjtött versei, s benne az összegezésnek számító Számadás (1935) s pályája másik nagy teljesítménye, a Tengerszem (1936). Tanulságos erőpróba lehetett volna Szabó Lőrinc Különbeké')^ (1935), Kassák önéletrajzának lezárulása (1935) s Babits összegyűjtött verseinek megjelenése is (1937). E művek azonban a szocialisták között nem váltottak ki olyan érdeklődést és visszhangot, hogy annak alapján a kritika erejét mérni, égető problémáit érzékelni tudhatnók. Maradnának tehát a népi írók. A marxista bírálat kétségkívül rájuk figyel ekkor a legélénkebben, csakhogy elsősorban cikkeikre és esszéikre, holott nekünk olyan példára van szükségünk, amely körül nemcsak politikai, hanem esztétikai nézetek is ütköznek, aminek kapcsán a kritikusi jellem, a módszer és a mesterség dolgaiban is tájékozódhatunk. Legjobb ilyen példának a Puszták népe ígérkezik. Nincs alkotás, melyről nálunk ekkoriban többen és többet írtak volna s író sincs, aki a haladó táborban — Babitstól Gergely Sándorig — több bizalmat élvezett volna, mint ekkor Illyés. A párt is becsülte, s így a kritikust, aki róla írt, nem gátolták külső kényszerek, írhatott kedvére. S volt is miről írnia, mert a Puszták népe, minden természetessége ellenére, nagyon is meglepő írásnak számított. Értéke nem volt vitás, de hatása titkának megfejtése, természetének jellemzése próbára tette a kritikus erejét. A marxista kritika felfokozott érdeklődésére vall, hogy a Sarló és Kalapács „a Szovjetunióban élő magyarajkú dolgozók lapja", amely kimondottan politikai orgánum, s elsősorban a szovjet élet és a nemzetközi politika eseményeivel foglalkozik, két cikket is szentel Illyés eme müvének. A két bírálat két féle kritikust is példáz, és több fontos problémát érzékeltet. Érdemes tehát velük közelebbről megismerkedni. Az elsőt Illés Béla írta. 1 Központi gondolata, hogy Illyés, a szépíró spontánul, szinte szándéka ellenére, egyenetlen, de forradalmi művet alkotott. Azért egyenet•ent, mert fejezetei között akad, „amelyiknek komoly művészi értéke van, de nem eey olyan fejezete is van ... amely nem több, csak simán gördülő újságcikk. ... És a »Pusztak népe« mégis forradalmi alkotás. Szinte forradalmi tett. Szerzője aligha *Ry tervezte. De a tények, amelyeket gyökerükig ismer, és amelyekről minden kendő2 és nélkül beszél, Zola történelmi vádló írásainál is lázítóbb vádiratot adnak. És "'yés, bár könyvében sok helyet ad a zsurnalisztikának, ebben a könyvében is jelentós alkotóművész, aki mellett Babits Mihály vérszegény, finomkodó vénkisasszony, Móricz Zsigmond pedig a „Tündérkert" ellenére is, csak jóízűen anekdotázó, régivák'ású úriember." Ezután a könyv leglázítóbb tényeinek ismertetése következik, majd hevenyészett k «fogások I történelemről szóló részek ellen. Élesebb nyomatékkal azt hiányolja, hogy ..Illyésnek egy szava sincs 1919-ről és egy szava sincs a Szovjetunióról, Lenin' Sarló és Kalapács, 1936. nov. 1. 17» 259
