Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Miklós Pál: A marxista irodalomtudomány történetéből
alista társadalom kultúrájában, ideológiai életében. Az első nélkülözhetetlen már csak azért is, mert az élet által felvetett kérdésekkel foglalkozik és közvetlen hatása igen nagy lehet, a másik viszont minden színvonalas elmélet és tudományos tevékenységnek éltető és mozgósító, elvi irányító alapfeltételét jelenti, s ezt jelentheti az irodalomtudomány és kritika számára is. Itt azonban egyik sem egészen ezt a funkciót töltötte be. A publicisztikai esszé a harmincas években fokozatosan eltávolodott egészséges és tanulságos hagyományaitól. Művelői a személyi kultusz egyre erősebben érvényesülő légkörében csakhamar a vezető politikusok elvi deklarációinak ismételgetésére, betű szerinti magyarázgatására korlátozták tevékenységüket. A „vezető politikusok": a harmincas években még csak Sztálin maga személyesen, később, a negyvenes években már Zsdanov is, valamint az az irányító apparátus, amely politikájukat e téren közvetítette. A kultúra és az ideológia kérdéseiben való állásfoglalás — leszámítva a párthatározatokat, amelyeknél a vezető kollektívának a szerepe, ha korlátozottan is, de érvényesült — elsősorban Sztálinnak volt fenntartva, aki ugyan írásban ritkán nyilatkozott, de „szóvivői", a vele közvetlen kapcsolatban álló vezetőkáderek által a kulturális élet eseményeiről, egy-egy műalkotásról vagy egy-egy tudományos munkáról summás ítéleteket érvényesített. Tanulságos ebből a szempontból Alekszandr Fagyejev tevékenysége: az írószövetség vezető funkcionáriusa volt és többé-kevésbé hivatalos szószólójának tekintették 18 . Számos tanulmányt írt a szocialista realizmus elvi kérdéseiről. Nem az a tragikus ebben, hogy többször is ellentmondásba keveredett, önmaga véleményének ellenkezőjét írta meg egymás után (pl. a romantika kérdésében), hanem az - s ma, együtt nézve írásait, ez különösen szembetűnő -, hogy sokszor meggyőződése ellenére, ezért igazi érvek nélkül cselekedte mindezt 19 . Ha tehát a publicisztikai esszé ez időben betöltött szerepét vizsgáljuk, s azt számos kérdésben helytelennek, merevnek és elméletileg terméketlennek ítéljük, akkor ezt a megerősödő személyi kultusz általános gyakorlatának összefüggéseiben kell megmagyaráznunk. Figyelembe kell vennünk azt, hogy a publicisztikai esszé tárgyválasztásában a külső körülményekből adódó problémák nem mindig egy egészséges pártkollektíva által meghatározott s így a tényleges helyzetnek optimális mértékben megfelelő problémák voltak, hanem sokszor egy vezető személyiség által kijelölt problémák; ennek a vezető személyiségnek, akár a társadalom többi tagjainak, nyilvánvalóan megvoltak a személyes műveltségbeli és (a művészet megítélésében jelentkező) ízlésbeli előítéletei, ilyenformán ítéletei sem haladhatták meg a szubjektum számara elvileg fennálló korlátokat: s minthogy a szubjektivitást korrigáló társadalmi, kollektív ellenőrzés a személyi kultusz erősödése következtében egyre csőkkent, a szubjektivitás negatívumai egyre nagyobb mértékben jelentkezhettek. Ezeket a személyes ízlés- és műveltségbeli előítéleteket még tovább befolyásolták bizonyos káderpolitikái és általános politikai szempontok, amelyek az osztályharc szüntelen éleződéséről kifejtett helytelen tanítás és a „fokozott éberség" gyakorlata következtében - gyakran torzultak elfogultságokká. Végül figyelembe kell vennünk itt azt is, hogy a személyi kultusz légkörében általában nem volt lehetséges az egyéni állásfoglalás, legfeljebb kivételképpen: a szemlélet keretei, a problémák definiálásától s elhatárolásától egészen minősítésükig és bírálatukig, eleve adottak voltak. î F"*""»"*": Emberek, évek, életem. Bp. 1966. III. 352-62. " Elet es Irodalom, 1958. 20. szám.
