Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Miklós Pál: A marxista irodalomtudomány történetéből
Mindenki más, tehát a publicisztikai esszék szerzői is, csak ezekben az adott keretekben szemlélhették és vizsgálhatták a jelenségeket. A filozófiai esztétika felől közelítő irodalomtudományi vonatkozású munkák viszont, amelyeknek legjelesebb szerzői ebben az időszakban Lifsic és Lukács, egyre inkább a múlthoz kapcsolódtak. Mind Lifsic, mind Lukács Hegel tanulmányozásával alapozta meg a marxi esztétika rekonstrukciós kísérletét, de nemcsak filozófiai tájékozódásuk kötötte őket szorosan a múlt századhoz, hanem — talán szabad így összegeznünk munkáik példaanyagának jellegét — egész műveltségük, és a művészeti alkotások iránti rokonszenvük is. Lifsic szerkesztésében jelentek meg Schiller, Vico esztétikai írásai. Lukács két Moszkvában megjelent könyve közül az első A XIX. század irodalmi teóriái és a marxizmus (1937), a második A realizmus történetéhez (1939), amelyben Goethe, Hölderlin, Kleist, Büchner, Heine, Balzac és Tolsztoj művészetével foglalkozik. Ennek a múlt századhoz való kötődésnek a hatása magának az esztétikának a tartalmára is döntő volt: ebben az időben vált a marxista esztétika központi fogalmává a realizmus mint a művészi visszatükrözésnek eddigi története folyamán elért legmagasabb csúcsa, mint a valósághoz való művészi viszony példás megvalósítása — példaszerű minden művészet számára, így a születő szocialista művészet számára is. Az esztétika rendszerében ugyan realizmuson általában a művészi értékkel azonosított, a marxista ismeretelméleti álláspontnak megfelelően a helyes, adekvát valóságtükrözést megvalósító művészi eredményt és az eredményhez vezető utat értették, csakhogy ezt a kritikai gyakorlatban — s ott magánál Lukácsnál is — többnyire a XIX. századi polgári, kritikai realizmussal példázták, sőt mintaszerű megvalósulásként azonosították (a vulgarizáló kritikában, megesett, hogy összekeverték). Lukácsnál és Lifsicnél az azonosítás implicit jellegű, de a XIX. század eszménnyé minősítése közvetve ezt is bizonyítja. A filozófiai általánosítás felől közelítő esztétika irányának és problémakörének kialakulását sem tudjuk kielégítően megmagyarázni, ha nem vesszük figyelembe ennek az időszaknak a politikai viszonyait és magát a filozófiát. A megerősödő személyi kultusznak az esszé müvelésében egyre több kárt okozó hatása természetszerűleg érvényesült a filozófiai általánosítás szintjén mozgó esztétikában és művészetelméletben is: itt is eleve adottak voltak a szemléleti keretek és a tárgyalandó problémák s itt is érvényesültek ezekben az eleve adott keretekben Sztálin személyes né/etei. A filozófia kérdéseiben, köztudott, Sztálin írásbeli megnyilatkozások útján is többször és nyomatékosan hallatta szavát. Ebben az időben készült el A dialektikus és történelmi materializmusról c. írása (a párt történetét összefoglaló könyv számára, 193H. szept.), amely a marxista filozófia alapvető kérdéseit kívánta röviden összefoglalni s amely — nem éppen szerzőjének akarata ellenére — a marxista leninista filozófia kiskátéjává lett. „Sztálin 'Dialektikus és történelmi materializmus' című munkáját, amely rendkívül sematikusan fejtette ki a marxista filozófia alapjait, a tudományos gondolat summájának tekintették. Ez a mű valójában csak elszegényíti á filozófusok tudományos és pedagógiai tevékenységét" — állapította meg Szuszlov egy előadásában. 20 Ennek a filozófiai felfogásnak az alapvető gyengéjét az elmélet Él a gyakorlat elválasztásában jelölhetjük meg. A filozófia fő kérdéseit Sztálin iskolás tézisekben, /árt szabályokban fogalmazza meg: a személyi kultusz gyakorlatában •'•'tán ezek a tézisek változhatatlan, zárt, befejezett és végső igazságokként vannak "Tlpaiua, 4. <f>cBp. 1902.
