Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Ferenczi László: Szocialista művészetszemlélet a II. Internacionálé korában

nem is balzaci arányban, de Stendhal, Flaubert, Maupassant művészetét is nagyra értékeli, sőt Dumas-t is megemelte, míg Renant és Bourget-t elvetette. Utalásaiból kiderül, hogy Zolát és Strindberget is a francia realistákra emlékeztető vonásai miatt becsülte. Anatole France-t a kortárs világirodalom legjelentősebb alakjának tartotta, nem utolsósorban politikai állásfoglalása miatt. Német írókról kevesebbet szólott, Heine jelentőségét felismerte, Freiligrath-ról Mehringhez hasonlóan úgy vélte, hogy pályája minden szakaszában forradalmi költő volt. Dehmel, Rilke és George nevével nem találkozunk Pogány írásaiban, miként a Baudelaire utáni világlíra egyéb, francia, angol vagy olasz képviselőivel sem; Verlaine, Rimbaud, Swinburne, Carducci vagy D'Annunzio feltehetően kevésbé érdekelte, mint a „Nyugat" című folyóirat írói. Baudelaire-t becsülte, Hoffmannsthalt mérsékelt tehetségnek tartotta; meglepő, hogy Wilde-ot kitűnő írónak ítélte. Ismerte Pater Waltert, sőt, már Freudot is — utalásaiból azonban nem derült ki, hogyan értékelte őket. Kritikusi pályájának kezdetén Shaw-t élesen támadta fábiánizmusa miatt, a világháború idején viszont már Anatole France mellé állította, mint aki eljutott a szocializmusig. Ismerte Lamprechtet és Ferrerót, és feltehetően nem tévedett, amikor a századforduló évtizedei legjelentősebb nem marxista (bár Marxtól is sokat tanuló) történészeinek tartotta őket. A Róma nagysága és hanyatlása című könyv, különösen Mommsen bismarcki műve után, a maga idején korszakos jelentőségű volt; ezt Tarlé sem vitatja különösebben; az olasz történetíró későbbi, 1917-et követő munkái, amelyeket élénk antibolsevizmus hat át, nem változtatnak Pogány 1914-es értékelésének helyességén. Nem kétséges azonban, hogy Pogány akkor is túlértékelte némileg Ferrerót, amikor azt a vívmányt, hogy az új történetírás a társadalmi erők ellentéteivel, a termelési viszonyokkal és a tömegek szerepével foglalkozik, nempedig királyok cselekedeteivel, neki tulajdonította, és nem a francia restauráció történetíróinak.

33 Mégis: Pogányról, a tudós publicistáról, aki egyaránt érdeklődött a társadalom- és természettudomány és az irodalomtörténet iránt, túlzás nélkül elmondható, hogy korának egyik legtájékozottabb, legfelkészültebb kritikusa volt. Műveltsége kétszeresen is korszerű, először a marxizmus elsajátítása miatt, másodszor pedig azért, mert figyelemmel kísérte kora művészeti, történettudományi, szociológiai és filozófiai irányzatait is. Pogány Marx-centrikussága azonban helyenként antidialektikus volt, és ez súlyos értékítéleti hibákhoz vezetett. Világirodalmi vonatkozásban két helyütt: Ibsen és általában az oroszok értékelésénél. Ibsen-ellenessége lényegileg megegyezik Plehanov felfogásával, és éppen ellentétes volt Gorkijével vagy Adyéval. A norvég drámaíró „kispolgári" munkásságát a proletariátusra nézve veszélyesnek és károsnak tartotta, Plehanovval ellentétben viszont szimbolizmusát nem támadta. Ibsen bírálatánál váratlanabb és jóval problematikusabb az orosz irodalom teljes lebecsülése, bár a legfontosabb alkotásokat feltehetően ismerte. Kropotkint tartotta az egyetlen európai orosz írónak, a többiek szerinte, mint már idéztük, „mind sajátosan orosz színűek, a problémáik legtöbbször idegenek és néha érthetetlenek a nyugat-európai olvasónak". Az orosz írók nyugat-európai népszerűségéről nem is szólva, Pogány e kijelentését Arany Gogol-fordítása, Gyulai, Zilahy Károly Mikszáth és Ady tisztelgő cikkei után tette. Pogány valószínűleg nem ismerte Plehanov „Marx vagy Tolsztoj" című cikkét, ez egyébként is kevéssé befolyásolta volna, hiszen Plehanovra, nem úgy mint Kautskyra, 33

POOANY JÓZSEF: Ferrero. Uo. 129-130.