Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Tálasi István: Barta Sándor

nek. Végül, mint ismeretes, maga Kun Béla is hozzászól, nem említi az aktivisták letagadhatatlan politikai érdemeit, s művészi törekvéseiket burzsoá dekadensnek nevezi. (Ez kétségtelenül tévedés, de ugyanakkor nem feledkezhetünk meg Kun Béla álláspontjának jogos szempontjairól: a tömegekhez szólás igényéről, a szociáldemokráciával folytatott politikai vita igazáról és az irodalmi monopóliumok elleni kritikájáról.) Ez az epizód egy hosszú, mindkét félre áldatlan ellenségeskedés nyitánya a kommunisták és a Kassák-kör között. Az évekre, sőt több mint két évtizedre elnyúló tragikus háborúskodásban Barta is részt vesz. Előbb egyik, majd a másik oldalon. De az már életének következő fejezetéhez tartozik. Az első a Tanácsköztársaság bukásával lezárul. 1918/1919 telének forradalmi hevében mintha azt gondolta volna: örök tavasz és nyár kezdődik. Költeményeiben (Ki vagy?, 1919, Fiatalember) csupa élénk szín, duzzadó, tüzes kép. Aligha hitte volna, hogy néhány hónap múlva téli dermedtségben kell lapulnia. Az üldöző fehérterroristák elől romantikus körülmények között az újpesti hullaházban húzódik meg. Riasztó, kontrasztszerű élmény ! Talán szimbolikus is. A groteszk jelképekre fogékony Bartának mindenképpen az. Mint költő fel is használja. A hulla és hullaház motívum egy ideig gyakran vissza-visszatér majd írásaiban. Átvitt értelemben, általánosító jelentéssel felruházva. A forradalom bukása után Barta úgy érzi, csupa látszatéletet élő, az igazi, a teljes élet lehetőségét eljátszott vagy elvesztett ember veszi körül: ők a hullák. Talán ő maga is az. „Egy aktív hulla kiáltványa..." — ez egyik 1920-ban írott manifesztumának alcíme. Egy másik motívum is gyakran ismétlődik forradalom utáni írásaiban, szintén konkrét élményből nő ki. Az akasztott ember, aki az élő hullákkal szemben a megölt életet, az eltiport - s feltámasztandó - forradalmat jelképezi: a hold még néha felvezényli a villámhárítókra csillagászati patakok zöld tenyereiken luftballon-könnyű hullákat haboznak de ő csak lóg a szél fehér trombitákkal menetel alatta jaj jaj jaj egy asszony két ikerrel a híd felé világol s a mcgjegesedctt cellákban vitriolos karéjokat álmodnak egymás szájába az éhezők. II. Egyszerű ember volt ó gyermekeknek kialudt bolygókról beszélt füveknek esőt prédikált az utakat kiigazgatta az elsüllyedt béresviskóktól az ezüstmaszatos mozdonyokig Most lóg a gerendák éke alatt tegnap reggel s bizony bizony a nap vörös tenyerét hiába dugta fel a horizonton. (Akasztott ember, 1920)