Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Tálasi István: Barta Sándor

Állandóan fortisszimóban beszél. Megszólaltatja a nagyváros orkeszterét, de nem karmesterként, mint Kassák, hanem fölerősítő megafonként. Eleme a mozgás, a lárma. Ha kell, tárgyára is rákényszeríti. Erővel vagy erőszakosan. Féktelen dinamizmusa és mindenkit túllicitáló újítókedve olykor a komikum határát súrolja. Például abban a tizenhatsoros kompozícióban, amely fölött címként és műfajmegjelölésül az olvasó megdöbbenésére — nyilván tudatos meghökkentési szándékból - a Vers szó szerepel. E „költemény" még expresszionista versnek is legföljebb csak paródia: egyszavas kérdő és felkiáltó mondatok, ragozott határozószók és görcsös szófacsarások erőltetett vitustánca. Nem érdemes idézni. Mert a fiatal Bartára nemcsak az ilyen mutatványok jellemzők. Nyelve nemcsak különcségei révén kelt feltűnést, hanem erejével is. Tud „bő patakzatossággal áradozni", s tud „szűkszavúan — tömören és érzékien — jellemezni".

8 Kosztolányi Dezső szavait használtam, ő is említi példaként ezt a sort: „A nők ágybacsapdosták a gyerekslrást" (Tevősig). Másik meggyőző idézet: A hegyoldalról a köd mint óriás lapítómozdony cihelődik a városnak (Tónus ) Egy másik képe sajátos sejtelmességével, színeinek furcsa vibrálásával vonja magára a figyelmet: Szifiliszes lakatoslegény csak fütyürészik a tér metszetében a furulyahangú szétrezgésbe fütyürészi magát a violahúsú éjjelbe szétkékül Házak ferdén tengerbe dőlnek ég tengert sír (Szifiliszes lakatoslegény a Barcsay utcából) Első pillantásra szembeötlik a festői komponálás. Kassák példáját követi ebben, aki ilyen „festményeket" ír ekkor: A látóhatár súlyos szögekbe áll. Minden csupa forma. A nap a kupola legkisebb pontja felé gurul. Kassák „festménye": kubista. A Bartáé? Szürrealista - lehetne mondani, ha a szürrealista irányzat - 1918-at Írunk - már létezne. Vagy chagalli ihletésű talán? Ez sem valószínű. Sőt egyenesen lehetetlen, hiszen Chagall 1920 körül találta meg jellegzetes stílusát, sajátos komponálási módját. A saját hajlamai indíthatták ilyen sorokra a fiatal Bartát. Ez a kép későbbi írásainak hangulatából előlegez valamit. Néhány év múlva - még akkor is úttörőként, a „hivatalos" francia iskolát szinte megelőzve - valóban szürrealista módszerrel írja majd látomásait. Az izmusok közül talán ez áll legközelebb a lényéhez, a festők közül pedig kétségtelenül Chagall az, akinek látásmódjával helyenként asszociálható az övé. Alakuló művészi karakterének egy másik vonása, a groteszk iránti érzéke is megnyilatkozik már. Verset szentel a Barcsay utcai szifiliszes lakatoslegénynek, a körúti rti" íf"

ZTOLAwT1 D«"ô: Barta Sándor: Vörös Zászló. Esztendő, 1919. február 137 140 Ujabban: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Írók, festők, tudósok. Bp. 1958. II. 99-102.