Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

NAGY LÁSZLÓ ADY ENDRE ANDEZITBŐL Szervátiusz Tibornak ajánlom Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni történelmi marina-esést, mert nem lágyul meg a zenit, soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes! A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb, és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba, ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok, ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat, kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb, -győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak vagyok gyászteli címere - igy szól, s már szégyenletünkben szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most? Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha! Hányszor az öldöklő angyal - nemcsak a képzeleti elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás, s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt, mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve. Kiontva eléd a lét, - a múlt, jelen végighasítva, s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos, s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul, s kifacsarható son~a mind, ami ember jonha. Mi történt? Emeled bajos szemedet fóntre, de üres az égbolt, havasok lépkedve völgyben, vásznasan, büntetlenül fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még? Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca, a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág. Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet.