Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Agárdi Péter: Elmaradt hozzászólás Illyés Gyuláról
kai, vívódó, tépelődő futamaikkal. A monográfiák és a filológiai feldolgozások kora már lejárt vagy még nem jött el. Az Illyés család iránti - nemcsak a költőre visszavetített kegyeleti, hanem az özvegyet s a család ifjabbjait is óvó - tisztelet talán szintén visszafogólag hat; amennyiben a méltatlan indulatokat, alpári támadásokat fojtja el, nem is kár értük. Ha viszont az életművel - s annak tisztességesen is elemezhető „problémáival" - való felelős szembenézést elhárító ürügy, akkor bizony átlátszó önigazolás ez pusztán; s éppen nem a családot, hanem ez ürügy hangoztatóit minősíti. Sokakat „feszélyez" az is: az Illyés által a XX. század legfontosabb, legdrámaibb kérdésének mondott nemzeti-nemzetiségi feszültségek az évezredfordulóra nem oldódtak meg. A kisebbségi elnyomás a kelet-európai régióban nem enyhült azután sem, hogy az államszocializmus - amelyet ezek egyik fő okának lehetett (?!) tekinteni - összeomlott. Sőt: a demokratikusnak hitt, akart, hirdetett fordulatok, a bársonyos és fegyveres forradalmak több országban „a nemzeti identitások" kihordásának, az „etnikai ellentétekének véres polgárháborúvá, de legalábbis súlyos fenyegetettséggé és helyi pogromokká éleződését hozták - immár a szocializmus elleni harc jelszavaitól kísérve. Az Illyés Gyula körüli hallgatás mindezen túl - s talán elsődlegesen - a rendszerváltozás és az ettől elválaszthatatlan „nemzetlélektani" és irodalomközéleti paradigmaváltás kísérőjelensége. Felszínes megközelítésekkel, az elmúlt évtized belső megrendülés, önkritikus szembesülés, világban-országban (tehát népben és nemzetben is) gondolkodó földolgozása nélkül nagyon nehéz mit kezdeni ezzel a sok dimenziójú életművel. Különösen, hogy „kompromittált-szaga" van. És hogy „sajnos" csöndben olvasni, újraolvasni „kell", és gondolkodni róla, amitől ma sokan idegenkednek. Nem elsősorban irodalomtörténeti, nem recepcióesztétikai és hermeneutikai problémákra utalok, bár ilyenképpen is új értelmezések sorozatát provokálná - sőt hívja is elő - az életmű. Érdemes azért egy pillanatra megállni e szempontnál, hiszen végül is felmerülhet: korszerű-e, eleven-e az illyési irodalmiság. Különösen ama szemléleti-irányzati megközelítések, szembesülések vita- és metszéspontján jogos, sőt szívbemarkoló ez a kérdés, amelyek a közösségi-nemzeti küldetésű irodalom esztétikai és társadalmi érvényét feszegetik, s amelyek legutóbb az 1991. őszi debreceni irodalmi napokon artikulálódtak, arról vitatkozván, hogy „felszab aduit-e a magyar irodalom? Az 1960-70-80-as évek irodalmának nemcsak kultúrpolitikai, cenzurális feltételeiről esett szó Debrecenben (még ha jogosult lehet is sok mindent rájuk hárítani), hanem elsődlegesen ontológiai kérdéseiről. Például: a magyar irodalomnak vagy a magyar irodalom egyik irányzatának „nyelvi magatartásáról", „beszédrendjéről", váteszi, „nemzetfelelősi" szerepének és természetének esztétikumteremtő eredeti vagy anakronisztikus-provinciális jellegéről, ez örökség folytathatóságáról. Illyés egész írói művét s „intézmény"-szerepét is érinti, hogy vajon „az egész elmúlt négy évtized egy lassú, de egyenletes ereszkedésű kultúr-lejtő korszakának bizonyul"-e majd. (Kulcsár Szabó Ernő) Avagy egy olyan fél évszázadnyi magyar irodalomról van szó, amely „az írók és a művek megpróbáltatása ellenére nagy irodalom, szabad irodalom", s amely „a szellem megtörhetetlenségéről tanúskodik". Annál is inkább, mivel „szabadság és irodalom között nem olyan egyszerű az összefüggés, mint amilyennek zöld ifjúkorunkban hittük - legalábbis hittem én. Hogy létrejön-e a 43
