Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Agárdi Péter: Elmaradt hozzászólás Illyés Gyuláról
remekmű, az elsősorban nem a politikai, társadalmi szabadságon múlik, hanem az író belső szabadságán - no meg a tehetségén. És még sok mindenen." (Réz Pál) Az irodalom szuverenitását bürokratikusán lekezelő egykori állampárti túlideologizálást vagy éppen a „csábítást", a rendszer értelmiségi, kulturális legitimálását is célzó „pozitív" átpolitizálást lehet a visszájára is fordítani: „ha ezt a 40 évet visszamenőleg értékelni kellene, akkor ebben a fő vonulat az autonómiát, a szellemi autonómiát elvonó hivatalos szándékokkal szembeni folyamatos szabadságharc volt. Ami nem záija ki azt, hogy bizonyos szerzők különböző kompromisszumokat kötöttek a hatalommal, meg azt sem, hogy volt sematizmus is [...] De a fő vonulat a negyven év irodalmában az autonómiát, a szellemi autonómiát megvonó hatalommal szembeni folyamatos szabadságharc volt." Hozzátéve ugyanakkor: „a lezajlott rendszerváltás nem indokolja, hogy az elmúlt negyven év irodalmának értékeit kétségbe vonjuk". (Koczkás Sándor) Egy másik megközelítés szintén nagyon elgondolkodtató - Illyés Gyula értékelése szempontjából is: „nagyon felnövesztett jelentőségtudata volt a magyar irodalomnak, és ezt éppenséggel az állami mecenatúrának, a klientúra-rendszernek köszönhette. [...] De ebben a felnövesztett jelentőségtudatban, amely létrehozta a hetvenes évek magyar irodalmának fantasztikus kibontakozását, tényleg egy rendkívüli jelentőségű irodalom jött létre, bár volt ebben a felnövesztett jelentőségtudatban egy rendkívül beteges elem, ez pedig a [...] csak a csúcsteljesítményekre való figyelem volt." (Radnóti Sándor) Ami pedig a debreceni tanácskozás termékenyítően, gondolatmozgatóan éles indító kérdésfeltevését illeti, „nem is az a baj csupán ezzel a kérdéssel, hogy valamiféle eufórikus igenre, vagy aggodalmakkal és vádakkal teli nemre, ösztönözhet. Inkább az, hogy egy három és fél évtizedes korszak folyamatszerűségével nem számol. Úgy tesz, mintha harminc év terrort követett volna egy robbanásszerű fordulat. A valóságban ezzel szemben a 60-as évek derekától szinte évről évre haladt előre valamennyit ez a felszabadulás. [...] Az irodalom igazi felszabadulása az lesz majd, ha vehemens állítások és tagadások mellett az árnyalt fogalmazás és a magunk igazságait is kritikai elemzésnek alávető tárgyilagosság is megfelelő rangra vergődik." (Imre László) Nem folytatom ennek az izgalmas - korántsem tisztán irodalmi - eszmecserének a szemlézését. Az eddigi idézetek is csak arra szolgáltak bizonyítékul, hogy van igény és esély árnyalt történelmi, művelődéstörténeti, hermeneutikai s más típusú szakmai földolgozásra - ha nem rövid távon is - mind a korszak irodalmi ívét, irányzatait, mind a nemzeti-közösségi ihletettség érvényét, mind pedig Illyés Gyula írói életművét illetően is. Ám éppen ennek az igénynek a szakszerű és felelős teljesítésébe zavar bele a jelen nem egy harsány hangja, amelyek mintha egyre távolodnának Illyés művétől és szellemétől, illetve amelyek miatt olyan csend támadt körülötte. S itt már nem az irodalmiság, a nemzeti sajátosságok vagy a művészi paradigmaváltás a polémiák tárgya és tétje. Természetesen nem ideologikus vagy apologetikus Illyés-„szobrokat", még kevésbé valamiféle „lobogónk Ulyés"-t hiányolok. Azt a torzítást, örökségkisajátítást vagy beszédes hallgatást teszem szóvá, amely a kilencvenes évek elején hatalmi helyzetben lévők némelyikét, a népi, nemzeti ideológiákra hivatkozó - jórészt irodalmi, történészi forrásvidékről származó s magát a nemzeti illetékesség szinte 44
