Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó

zárósora: „élek, s közben halandó vagyok!" Mintha csak ezt ismételné, úgy szólal meg az Amiből az előbbi lett csattanója: „Hűlök, merülök, halandó vagyok!" A Vigasz a „perc", az „idő" kérdéséről szól, s benne a „múlás-becézte kéz"-ről, s bár tagadva, de ugyanezt mondja a Szellőzés-tisztulás - érdekes módon ismét - zárósora: „Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomorú!" Ugyanakkor a mestermunka, a szobrászat ihleti a Ferenczy Bénit, amely ráadásul gondolatmenetében, szerkezetében is emlékeztet az Örök s mulandóra: „Születünk s máris este van / A fény oda / s már messze van / a milliónyi csoda." A második rész végén pedig „alak-teremtő"-nek nevezi a költő a mestert. Hogy milyen sokáig tartja fogva Illyést a teremtés gondolata, arra bizonyság Minden lehet című, 1973-ban közzétett kötete, melynek alcímet is ad: Új versek. (Vajon szándékos visszautalás lenne?!) Ebben olvasható két szonett, amelyek valóban mintha az Örök s mulandóból táplálkoznának. Az egyik a Michelangelo a tanítványaihoz: Arcunk-torzító gyötrelemmel vajúdja ki véső kezünk a Szépet. Az asszonyoknak csak merengniök kell s tündököl anyagukon már a Lényeg: az embermívű Összhang! Pillanatra ? Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan? Oh halhatatlan kő! Egy villanatra boldogítanál csak hús-vér karomban! Kontár szavalat, hogy csak adni, adni: ez a művész-vágy! Kapni, kapni, kapni: munkám ezt szomjúhozza; ezt - ígéri! Két lény vagyok! Szörny-módra. Boldog asszony: alig várom, hogy bennem megfogamzzon, mit majd világra kínlódik - a férfi! S megírja Illyés e szonett párját is, hogy láttathassa a teremtés kínját is, de azt is, mivégre való, mivégre való lehet - s kell lennie! - a művész, mivel mérhető felelőssége. Ez a vers a Michelangelo a pályatársakhoz: Kőfal előttünk. Kős kő. S túl az „Éden ": a munkahely, hol a teremtés üdve nem gyötrelem volt még, nem verseny-érdem, nem kudarc veszélye fő Mesterünkre. Szájas inasok s ezért kirugottak, de nem adjuk föl, nem a szakmát mégsem. Falon kívül űzetve szenvedünk, de amit magunkkal hoztunk, arra jó csak: 266