Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó

véső, kalapács, fogszorító szégyen, rést üssünk! S ezen, a bár ujjnyi résen bepillanthassunk ősi - műhelyünkbe! Hogy összevessük a jót és a rosszat - bíróvá mostoha fajunkat ütve ki vitte többre itt a teremtésben! Az 1961-es Új versekben is találunk olyan verset, melyben áttételesebben, magára az életre vonatkoztatottan formálja meg a költő a „mellékesből a lényeg" gondolatát, s ez a Hol a két Szijjártó-fiú?: „így szedi, tépi az idő / szobrászként rólunk részletekben / fölösleg anyagát, amíg nem / tűnik zord ihlete elő, // a megálmodott mű, a mi / csontvázunk - a Lényeg, az Eszme!" Tulajdonképpen hasonló történik az Örök s mulandó második szakaszában is, amikor az „időtlen kép" megfogalmazása után az egymondatnyi szakaszzáró sor így hangzik: „Munkáltak fürgén a szavak." Míg korábban a látvány és a szavak síkján zajló világ átcsúszott festménnyé, itt ismét a beszéd, a szavak válnak fontossá, egyszerre utalva vissza mind az „okos és szomorú beszéd"-re, mind pedig a képre. A két utolsó szakasz (hat sor) pedig egyetlen hosszú vers mondat, bizonyítva az ihlet intenzitását, a szerelem és az alkotás hevének felfokozottságát: „Ott állt homályt, romlást legyőzvén / - rembrandti, tiziani festmény - / oly készen, tisztán, halhatatlan / a mű, melyen nem öregedhetsz, / hogy odanyúltam akaratlan / eleven, mulandó kezedhez." A hosszú versmondat egyetlen nagy lélegzetű összegzés, melynek lényege: megszületett a mű. A gondolatjelek közé ékelt megjegyzés visszautal az első versszak alkonyára, szürkületére, illetve estjére, mert nem véletlen, hogy éppen Rembrandtot és Tiziant választja a szerző, hiszen mindkét festő képei többnyire sötét tónusúak, ugyanakkor előre is utal a záróstrófa elejére, mert az idézett festők művei már az örököt - azt, ami örök - szimbolizálják. (A választás belső logikáját követendő, gondolhatunk Rembrandt és Tizian elmosódó, derengő, ezzel együtt ízig-vérig „eleven" nőalakjaira is!) Visszautal ugyanakkor - s ennyiben is összegző e rész - a második szakasz „időtlen képed" kifejezésére is, hiszen a zárórész szerint a lényeg nem más, mint maga a mű. A kérdés azonban az, mire is vonatkozik a „mű"? Vajon a képre, amely a pillanat esélyével hirtelen örökkévalóvá vált - ezt sugallja a festőkre történő utalás vagy a szerelem, amelynek örök voltát (mögötte az „örök" nővel) hangsúlyozza a költő, vagy - legalább ilyen eséllyel - a mű lehet maga a vers, a szonett, azaz az Örök s mulandó. Ez utóbbit is tételezhetjük értelmezési stratégiaként, hiszen a kötetben számos olyan verset találunk, amely a teremtés-teremtődés és emlékezés fontosságát mondja ki. Ilyen a Remény a légben befejezése: „Sose fogom / feledni a kéményt, amely / két gólya emlékezetéből épült újra fel!" Ilyen A zene szava mottóként idézett zárószegmentuma: „Mert kezdődik megint, mert nincs vég, / mert megleli tán az is üdvét, / ki a legfőbbről csak dadog." És nem véletlen, hogy a Szerszámnyelek utolsó szava is a „Teremtés". Hogy milyen jelentésben, jelentésekben szerepel versünkben a „mű", arra a „végső" választ (van ilyen?) a két befejező sor értelmezése segíthet megadni. Amikor 267