Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó

versben bár a „szomorú" is szerepel, a beszédre vonatkozóan a „derűs" jelzőt olvashatjuk: Szomorú voltál. Én sem épp vidám, csak egy csöppel kevésbé szomorú; csak annyival, hogy -férfimód hiú földerítselek. Rögtön azután átröppent - szinte rólad - énreám az a „minden hiába" ősi bú. S akkor te lettél több akaratú! S végül is eltelt - jól - a délután. Most este van. Elment a nap. S az élet! Hallom a kertből már derűs beszéded. Én meg szeretném megköszönni néked, mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg. Két-vödrü kút! Két sebesült, akik egymást fölváltva viszik a - sírig! Minden bizonnyal azért alakultak így az Örök s mulandó jelzős szerkezetei, mert előre akartak utalni az elmúlás tényének belátására, de az örökkévalóság vágyára is, hiszen a második szakasz, szemben az elsővel, már az örökkévaló felé akar mutatni. „Mint mesteri kezek alatt / a sok mellékesből a lényeg, / kialakult időtlen képed" hangzik a második szakasz első versmondata. Már a sorok száma is jelzi, hogy más dimenzióba kerültünk. Míg az első versszakban az első sor állt rövid mondatokból, s utána következett egy háromsornyi mondat, addig itt előbb olvassuk a háromsornyi mondatot, s utána az egy sornyit. Míg az első szakaszban a besötétedés után a látványt - a kedves képét - a beszéd, a kedves szavai pótolják, addig itt már a látványból továbbrajzolódott kép születésének módját írja le a költő, azt, ami immár örökkévalónak látszik, eszünkbe juttatva a sub speciae aeternitatis gondolatát, hogy az örökkévalóság felől közelíthető meg minden. Varázslatosnak tűnő pillanat ez! A „mesteri kezek" utalhatnak a szobrászra is, itt leginkább a festőre. A megközelítés módja: a „mellékesből a lényeg" mozzanata és az örökkévaló felé történő elmozdulás eszünkbe juttathatja József Attila hasonló költői meggondolásait, az Óda képzeteit, különösen a harmadik rész „lényed ott minden lényeget kitölt" sorát és a negyedik rész zárósorait, amelyek az emberi mulandóság legyőzésének lehetőségét a szerelemben, az örök nőben láttatják megmutathatónak: „tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság". Ahogy számos példát találunk Illyés Új versek című kötetében az elmúlás átélésének megformálására, ugyanúgy számosat a mesterember (a festő, a szobrász, a zeneszerző) munkájának megjelenítésére is. Az előbbire példa a kötet első verse, a Túl az innenen, s annak is utolsó sora: „aki nem fél, halálig fiatal", vagy a Két éj között című szonett 265