Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Lengyel András: Illyés Gyula és Bibó István. A magyar művelődéstörténet szerkezeti sajátosságaihoz

nemcsak arról beszélt, hogy Bibót „rögtön őszintén nagyra értékelték és mélyen megszerették", de azt is kimondta, hogy: „Örömmel és hálásan üdvözölték benne azt az embert [...], aki világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy-egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak."

3 Itt, e ponton azonban fölmerül a kérdés: mi volt, mi lehetett ez az Illyéstől fölemlegetett „eszmerendszer"? S mennyire volt ez közös Bibónál, illetve Illyésnél? Látszólag egyszerű a helyzet. Mindketten a népi mozgalom képviselői voltak, orientációjuk mibenléte és viszonya „tehát" nyilvánvaló. A népi mozgalom terminus azonban valójában nem több (időleges) gyűjtőfogalomnál, s bár valódi tartalma volt (szociális reformok, a parasztságnak a nemzetbe való beemelése, általában a nemzeti nézőpont érvényesítése), ez a terminus csak egy ideiglenes orientációs minimumot jelöl; ehhez a pozícióhoz a legkülönbözőbb irányból - s a legkülönbözőbb távlati célokkal - el lehetett jutni. így, az aktuális szövetségvállalás mélyén nagyon is különböző célértékek húzódtak meg. Bibó és Illyés e körben egy meglehetősen sajátos változatot testesített meg. Bibó önmagát - nagyon érdekesen - mint magyart, demokratát és szocialistát határozta meg. S bár ezt a hármas önmeghatározást a beléje rejtett ellensúlyok megkülönböztetik a hagyományos „dogmatikai álláspontoktól", önjellemzését mégis komolyan kell vennünk. Hogy önmagát magyarként és demokrataként (is) definiálta, különösebb értelmezést nem igényel. A harmadik elem azonban mindenképpen érdekes. „E sorok írója - írta ugyanis 1943-ban - [...] szocialistának vallja magát, s hívője a jövő osztály nélküli és kizsákmányolásmentes társadalmának". Ám ehhez azonnal hozzáfűzte, hogy mégis úgy véli, „a háború befejezése nem a szocialista berendezkedések egyszerre való megvalósításának pillanata kell legyen, hanem mindenekelőtt a stabilitás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata".

4 S azt is leszögezte: „Katasztrofálisnak tartja, ha a közép- és kelet-európai államcsoportokat a szovjet meghódítaná" - ám ezt is azonnal ellensúlyozta, mert „egyáltalán nem híve egy szovjetellenes európai frontnak sem"? Minden jel arra vall, ezt az 1943-as önmeghatározást később sem hatálytalanította. Élete vége felé, pályájára visszatekintve, elmondta például, hogy a „demokrácia válsága"-tanulmánya, szándéka szerint, tulajdonképpen a Révai József meghirdette népi demokrácia-elmélet komolyan vétele s egyben meghirdetőin való számonkérése volt. S tudjuk, 1956-ban is egyféle szocializmus képviselőjének tekintette magát - miközben 1943-ban, 1945-ben és 1956-ban is elhatárolta magát a szocializmus hivatalos sztálini formájától. Az övé tehát egy olyan szocializmusfelfogás volt, amelynek gyökerei nem Marx s követői gondolataiba, hanem az angolszász szocializmusba (például Laski) nyúlnak, de ilyenként sem dogmatikus és merev - sőt teljességgel nyitott a magyar társadalomfejlődés speciális problémáira. (Bizonyos szögből tehát akár liberálisnak is látszódhat, hisz valóban - s komolyan - az „európai módszerek" híve.) Valami hasonló - bár a bibói önértelmezésnél amorfabb s kidolgozatlanabb - törekvés jellemezte Illyést is. A szocializmust Illyés maga is mint célértéket kezelte. Az újrainduló Válasz programcikkében

6 olvasható jövendölése: „Európa népeinek most következő fél százada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva miképp erjedjenek át külön-külön, majd együttesen a 20