Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)
Monostori Imre: Illyés Gyula és Németh László. Párhuzamok - kitérők - találkozások
használni, mint általában a toll mesterei." Nemzedéke nagy kihívás előtt állt: összehangolni az ország, illetőleg Európa más-más haladását. Némethet Ady Endre szellemi örökösének tartja, akiben ugyanaz a két nagy élmény találkozott: a magyar vidék és Európa. Illyés nemcsak egy regényről - az Iszonyról - beszél a francia olvasóknak, jóval többet mutat meg ennél ebben az esszéjében: a magyar szellemi élet néhány alapkérdésére irányítja a figyelmet, illetőleg Németh László írói pályája egészének jelentőségét méltatja. 3 2 Flóra asszony még kéziratban elküldi e tanulmányt Némethnek, aki azt köszönettel nyugtázza, miközben kisebb-nagyobb tárgyi tévedésekre is fölhívja a figyelmet. Az előszó azonban a hibák többségének kijavítása nélkül jelenik meg, s tény, hogy kapcsolatuk újabb elhidegülési periódusának kezdete is ekörülre datálható. Persze a közvetlen összefüggés nem dokumentálható, ám Bodosi György és Tüskés Tibor úgy tudják, hogy Németh azért sértődött meg, mert Illyés a francia olvasóknak őt mint kezdő írót, kétszer is „lányos arcmozdulatú" fiatalemberként aposztrofálta. Ez a történet is megerősíti azt, hogy Németh „cyranói" fájdalma mögött - hiszen életének ezt a kis epizódját (Osváttal való találkozását) ő maga is többször megírta - valójában mélyebb okok húzódnak meg: e megjegyzés önmagában nem lehet magyarázata (Németh László közismert túlérzékenysége ellenére sem) az újabb néhány éves sértődésnek. 3 3 Domokos Mátyás szerint viszont sokkal komolyabb oka volt az 1963-ban bekövetkezett kapcsolatmegromlásnak. Illyés ugyanis a szóban forgó esszéjében egymás mellé helyezi Németh László drámaírói, regényírói és tanulmányírói működését, s a bennük lévő közös lényegként nem az írót, hanem az embert nevezi meg. Pascalt idézi: „írót vártam, embert kaptam." Éppen ez az idézet hatott rendkívül negatívan Némethre, mivel úgy érezte, hogy Illyés - ha áttételesen és ha nem tudatosan is - az ő regényírói művészetét, kvalitását kisebbíti; holott a meggyőződése az volt (s erről többször is írt élete folyamán), hogy őt a nemzetéért érzett felelősség és kötelesség tette - mintegy a kényszer tehát - tanulmányíróvá; holott az ő igazi írói működési területe a regényírás volt - illetve lett, lehetett volna. (D. M. szíves közlése.) Mindenesetre tény, hogy levelezésük ismét évekig szünetel, s ha néha-néha ír is egy-egy levelet Németh, a címzett akkor is Flóra asszony. Illyés társaságát - még kibékülésük után is - nyomasztónak érzi, bántja annak szellemi fölénye. Ám változatlanul ő jelenti számára az alkotói mércét. 1968-ban, az új magyar irodalomtörténeti kézikönyv lapozgatásakor például örömmel konstatálja, hogy 16 oldalnyi terjedelmet az élő kortársak közül csak Illyés és ő kapott... 3 4 És Illyés megbecsülése iránta úgyszintén változatlan. A Kiadatlan tanulmányok kettős kötetét a jelentős szellemi teljesítményeknek járó „ámulattal" olvassa, és azon töpreng, hogy „elég erőse a mostani szellemi szint, hogy Németh[nekj ezt a művét legalább a helyére tegye. [...] Mert hogy ez időálló, az már eldőlt." 3' S az Irodalmi Szemlében megjelent Németh-cikkek" 1 6 inspirálják Adottság és lehetőség című esszéjét. Utolsó éveit az Illyéssel való teljes megbékéléssel éli le Németh László. Nincs többé közöttük már az irodalom; a Németh-életmű lezárult, s a szellemi teljesítmények körüli titkos versengésből kényszerűségből ugyan, de véglegesen kivált. Tiszta, salaktalan, 179
