Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Monostori Imre: Illyés Gyula és Németh László. Párhuzamok - kitérők - találkozások

Első kötetéről, a Nehéz földről a Nyugat 1929. márc. 1-jei számában jelenik meg csaknem egy ív terjedelmű tanulmánya (melyet Osvát - a cikk értékét mintegy ezzel is növelve - vezető helyen közöl). Némethet a korai Illyés-költészetben elsősorban a „versösztön", a különös verselés ragadja meg, egészen pontosan a „távoleső versösztönök spontán összehangoltsága". Három nevet említ: Erdélyiét, Petőfiét és Berzsenyiét; de hozzáteszi, hogy ők égtájak ugyan Illyés számára, de nem hatások. Illyés ugyanis „egyetlen összefolyó formaskálába mossa a különböző versformákat az ütemes magyar verstől a hexameterig". Illyés Gyula „hatalmas tehetség" - jelenti ki -, s bár sorolhatná kifogásait is (azt például, hogy „nincs elrendelt hite"), itt inkább az örömhír a helyénvaló: „Erdélyi és Tamási után megint egy költő, akinek minden szavára figyelni kell." Németh László fölfedező értékű első Illyés-esszéje abból a személyes örömből is táplálkozik, amit afelett érez, hogy úgy tekinthet Illyésre, mint a „csillagra", amely pontosan ott jelent meg, ahol ő kiszámította. Nagy örömmel üdvözli második verseskötetét, a Sarjúrendeket is.

1 Ez a kötet fogalmaz Németh - már költőt mutat, nemcsak tehetséget. A folytonos mozgás, a lendület, az örökös hullámzás, a „lengő mozgalmasság" teszi rá a legmélyebb benyomást, melyek nemcsak a témákban és a képek egymásutániságában érzékelhetők, hanem a költői szólás, a beszéd lendületét is jelentik. Emberi arca pedig: „A legfiatalabb magyar költő az utolsó régi kötésű, tizenkilencedik századból itt maradt forradalmár." A Nyugat emlékezetes nemzedék-sorozatában (az 1931. aug. 1-jei számban) az Illyésről szóló Németh-kritikában a költészettani-esztétikai szempontok mellett a korábbinál már jóval erősebb hangsúlyt kap a sorozatot létrehozó szerzői szándék: a nemzedékként föllépés lehetséges kritériumainak keresése. „Illyés Gyula inkább temperamentum, mint egyéniség" - írja. Majd hozzáteszi: „ahogy ma látjuk őt, kissé szétfolyó költő. [...1 Fényes temperamentum, gazdag költő, de nem érzed rajta, hogy az Isten valamerre végképp ellökte volna. [...] Az erős sors deleje hiányzik belőle. [...] Az ihletett fiatalember temperamentuma szolgálatába gyűrte a verset, a sors azonban nem gyűrte a maga szolgálatába a költőt." Költői szolgálat: ez az, amit Németh számon kér Illyés korai költészetén, miként nemzedéktársai legjobbjainak munkáin is. És mivel Illyést tartja e nemzedék egyik legki válóbbjának, a róla szóló kritikákban fogalmazza meg talán a leghatározottabban e nemzedék lehetőségeit, illetőleg Illyésnek mint e nemzedék - Németh szerint szellemi vezéregyéniségének a lehetséges és szerinte kívánatos szerepét. 1933-as Tanú-beli cikksorozatában (Magyar Ura 1932-ben címmel) már az Ifjúság (amit majd „fél-epikai remek"-ként minősít a Tanú 1934. VII. számában) és a Három öreg ismeretében Németh programszerűen is megfogalmazza e kívánatos szerep mibenlétét. „Az ő gazdag összebékítő természete, a vers belügyein túl is alkalmas, hogy ellentétes hajlandóságokat kiegyenlítsen. Nálunk, mint a keleti irodalmakban általában, ostoba pör folyik a hazai és az európai irányú költészet közt. A pörpatvarnak nincs értelme. [...] A pör mégis fönnáll, mert a legtöbb írót vagy az egyik vagy a másik irányhoz lehet csapni, s az írók számára semmiféle érv sem elég rossz ahhoz, hogy egymást kisebbítsék. De ha Babitsot és Móriczot, Erdélyit és Szabó Lőrincet talán 169