Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tarján Tamás: Miért rosszak Déry drámái?
rTtu'ján CJaniái atmoszférateremtést megdicsérve homályosan vázol egy írói technikát, melyről sietve kijelenti: „Ez a technika a drámában halott”. Az érvelés - „az embereknek a drámában nem a természettel kell megküzdeniük, legtöbbször még csak nem is az öntermészetükkel, hanem egymással. Ha nem egymással küzdenek, akkor illusztratív tablókat kapunk” - szintén homályos és (esszéről lévén szó) nem is tisztán szakszerű. „Déry folyamatos küzdelmet vív a színpaddal” - tudjuk meg és ebben a küzdelemben folyamatosan alulmarad.” Igaznak bizonyul Hermann jóslata: „Valószínű, hogy Déry nem fogja folytatni a színpaddal vívott küzdelmét”; mindössze feltételezhetőnek a megokolás: „A színpad vonzza őt, de valószínűleg inkább csak mint nézőt, mint embert, és taszítja mint írói alkatot.” (A dráma iránti vonzalom és a színpad iránti vonzalom előnytelenül keveredik a gondolatmenetben.) Éppen ellenkezőleg, Déryt drámaíróként is talentumos személyiségnek tünteti fel Siklós Olga A magyar drámairodalom útja 1945-1957 című, 1970-ben kiadott monográfiája. Míg - sportnyelven szólva - Hermann 0:6-os eredményt hozott ki a drámaműfajon belül a sikerült és a sikerületlen darabok között, Siklós épp megfordítva, 4:0 arányban dönt (a Vendéglátásról valamilyen okból nem ír, a Becs 1934 pedig - talán azért is, mert „1957-ben, történelmi forrásmunkák nélkül, Vácott”, vagyis a börtönben íródott - kiesik a drámatörténész látköréből. Erre a kettősen kezelt 1957- es évszám fel is jogosítja, jelezvén: „A szerző a könyvben megkezdett munkát a közeljövőben folytatni kívánja az 1957-70-ig terjedő időszak magyar drámairodalmának feldolgozásával.” Ez a könyv sajnos nem került az olvasók kezébe, ami elkészült, annak a címében viszont határdátumként nem „éktelenedik” 1956). Az avantgárd darabokkal mint távoli előzményekkel Siklós sem vet számot (azokat ő is csak a kézirat lezárása után ismerte meg bizonyára). Az Itthon számára nehezen gyűjt össze mentségeket, melyeknek együttesen erényként kellene hatniuk. A Benedek Marcell kritikája nyomán megerősített „költőiség” és „balladaszerűség” mellé egy-két alak „telitalálatát” sorolja. Érvelése 1970-ben sem lehetett meggyőző, mára teljesen hatástalan. A drámában holtnak nyilvánított, földbirtokos katonatiszt férje helyett - aki hat év után mégis megjön a hadifogságból - Anna, a hősnő új párját, a félkarú szerszámlakatost, jelenleg külkerületi polgármestert, spanyol polgárháborús hőst választja. Más is ezt tenné az ő helyében. Déryt meghökkentő aktuálpolitikai módon felpántlikázta kommunista kétkezijét a nemes férfi tulajdonságaival, a másikat pedig a múltból itt ragadt szörnyetegnek jellemezte. A nem ismeretlen és nem érdektelen alaphelyzetből a figurasémák között kifejlő tragédiája is sablonos lesz. Egy rossz drámája biztosan van Dérynék, s ez az Itthon. De biztosan van egy igen jó drámája is az 1945 utáni anyagban: A tanúk. Paradox módon ennek értéke mellett szólhat, hogy keletkezését követően elfektették, bemutatását elsikkasztották. Siklós Olga feltételezése szerint a téma - zsidók és nem zsidók magatartásformáinak találkozása és ütközése a II. világháború egyre sötétülő idejében - és a nyilvánvalóan brechtizáló forma miatt. Az ősbemutató dicsősége 1986-ban a szolnoki színházé lett (Déry emlékezete szerint a „gúnyoros szomorújátékot” már korábban műsorra tűzték, de nem árulja el, hol és mikor). Erre a műre — 77
