Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tarján Tamás: Miért rosszak Déry drámái?
karfán ^Tatnál dezésében - egy 1974-es tanulmánya lapjain (melyet azonban csak 1985-ös Cselekvés-nosztalgia című kötetében adott ki, a tény- és hangsúlymódosulások egyikére lábjegyzetben is utalva) úgy vélte: „Déry Tibor sokáig nem kellett a magyar színháznak, most már Dérynék nem kell a színház. Ma már minden rendező megtiszteltetésnek venné, ha bemutathatna egy új Déry-drámát, de ő már nem akar új darabot írni. [...] A hármas korszakváltásból, amely Déry prózájában felfedezhető, kettőt a drámaíró is követ. A kísérletező, avantgárdista Déry 1926-ban három dadaista-szürrea- lista drámát írt, majd hosszú szünet után, 1945 és 1957 között, a prózaíró hangváltás- sal párhuzamosan, hat realistát. Sajnos a harmadik és legjelentősebb korszakában - amely az avantgárd és realizmus kiemelkedő szintézisét hozta létre - már nem érdekelte a színpad”. Ha csak stílusfordulat is, nem törődhetünk bele, hogy Radnóti Zsuzsa alapjaiban pontos okfejtése „szerencse” dolgának tételez egy író- és színház-kapcsolatot, amiként egy későbbi megállapítása is árnyalásra szorul: kérdéses, hogy Déry évtizedekre egyszerűen „elfelejtkezett”-e avantgárd dramaturgiájának dokumentumairól. Déry Tibor - tudjuk tőle és monográfusaitól, munkásságának kutatóitól is - komolyan gondolta 1930 tájára tehető realista pályafordulatát. Mind jobban eltávolodott avantgárd korszakától. (Elegendő érv, hogy A befejezetlen mondat - 1933-1938 - monumentális korpuszával a modern lélektani realizmus eszményeit vette célba.) Valószínűsítenünk kell tehát, hogy 1926-os formabontó színművei nem estek ki a fejéből, de 1945 után - amikor az emigráció, a fenyegetettség hosszú esztendői lezárultak, a szabad publikálás lehetőségei újra megnyíltak - sem a becsvágy, sem a józan ész nem sarkallta arra, hogy az annak idején csupán töredékesen (vagy úgy sem) publikált textusokat a közlés szándékával előkeresse. Ha rendelkezésére álltak volna a kallódó kéziratok, akkor sem igen tehette volna le hármasukat a Tükör vagy az Itthon mellé - abban a dekádban, amelynek irodalompolitikája a magyar avantgárdot mélységes lebecsüléssel és súlyos kritikával illette. 1957, pontosabban 1960 után a bebörtönzött, illetve a börtönből szabadult író egy ideig mindenre törekedhetett státusának újralegitimálása érdekében, csak épp Az óriáscsecsemő és társai közreadására nem. A nemzetközi sikerek, a külföldi kiadások és felolvasó utak, idehaza pedig az irodalmi élet élvonalába való visszaágyazódás kellett ahhoz, hogy a Déry-életmű egészének átfogására és közkinccsé tételére kísérlet történjék. Azaz nem jelenthető ki, hogy drámái közül - ismét Radnóti Zsuzsára hivatkozunk - „a Tükör, az Itthon, a Bécs 1934 címűeket minden huzavona nélkül bemutatják”. Az előbbi kettőt, 1956 előtt, igen - az utóbbit csak keletkezése után kilenc évvel, 1966-ban, amikorra az irodalom konszolidációs folyamatában Déry visszafogadása is nagyjából végbement, két újabb regénye, a G. A. úr X.-ben (1964) és A kiközösítő (1965) már megjelent. Az utolsó pályaperiódus e menetébe illeszkedett, revelatív újszerűségével abból ki is rítt Az óriáscsecsemő közlése a Kortárs 1967. júliusi számában, s hamarosan az avantgárd darabok kötetbeli megjelentetése. A Bécs 1934 és Az óriáscsecsemő, egymással szinte szomszédosán, feltette azt a - még burkolt - kérdést: Déry 1945 után írott realista darabjai a jók-e, vagy az 1926-os múlt kútjából felhozott avantgárd szín74
