Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Kerekasztal-beszélgetés: Eörsi István és Litván György visszaemlékezései - Pomogáts Béla, Tverdota György, Botka Ferenc és Veres András hozzászólásaival

~K.tre kus ztal-tiss bélije fes

volt, ami akkor példátlan volt. (Közbeszólás: Hollós Ervin ott őrjöngött, az asztalt verte.) Hollós Ervin szeretett őrjöngeni, engem meglátogatott a börtönben, akkor is őrjöngött, meg akart verni, meg hasonló, ő ilyen indulatos természetű úriember volt, ugyebár. Én mindenesetre szeretném egy kicsit megvédeni Déryt a taszilóságnak a vádjától.

Veres András: Amit Tverdota György mondott (mások nyomán) Déry Tibor „taszilóságáról”, szerintem félreértésen vagy torzításon alapul. Tény, hogy Déry nem volt politikus, sőt gyakorlati ember sem volt, hiányzott belőle az, amit taktikai érzéknek nevezünk. De talán éppen azért, mert abba a ritka emberfajtába tartozott, amely a lényegre összpontosít, kis dolgokban gyakran tévedett, de a nagy kérdésekben ritkán. Amikor érdekelni kezdte a politika - és ameddig érdekelte a politika - képes volt benne is felismerni az igazán fontosat. Pomogáts Béla joggal emlékeztetett rá, hogy a Petőfi Kör 1956 júniusában rendezett sajtóvitáján Déry mondta ki először nagy nyilvánosság előtt: az elkövetett bűnökért nemcsak személyek okolhatók, hanem maga a rendszer is. Én nem élhettem át személyesen, mint Pomogáts Béla, de nem nehéz elképzelnem, hogy milyen megrendítő és gyújtó hatású lehetett Déry felszólalása. Amellyel - mellesleg - nem kis kockázatot vállalt. Azonnal kivágták a pártból, s hogy a súlyosabb retorzió elmaradt, az kizárólag a nekilóduló történelemnek, Rákosi bukásának köszönhető.

Ha tanulmányozzuk az egykori dokumentumokat, például elolvassuk az 1956-os írószövetségi jegyzőkönyveket (mindenki figyelmébe ajánlom az írók lázadása című, Standeisky Éva által sajtó alá rendezett kötetet), aligha hihetjük Déryt naivnak. Mint a többiek - Zelk Zoltán, Háy Gyula, Benjámin László és mások ő is tevékenyen kivette részét abból a küzdelemből, amelyet „irodalmi ellenzék”-ként folytattak a gyalázatos kultúrpolitika (és nem kevésbé gyalázatos általános politikai gyakorlat) megváltoztatásáért. 1954 és 1956 között Déry lett az irodalmi élet első számú szereplője, nem csupán a reformokat követelő baloldalnak volt elismert vezéralakja, hanem az egész magyar irodalmi életnek is. Ez bizony ilyen egyszerűen és tömören megfogalmazható. (Közbeszólásra.) Azok a személyes korlátái, amelyekről szó esett, nem feledtethetik el történelmi érdemeit, s a későbbi történések nem érvényteleníthetik a korábbiakat.

Vitáznék Litván Györggyel is, amiért megrója Déryt a börtönélmények megírásának elmaradásáért. Ritkán szokták az események főszereplői megírni saját históriájukat. Mint Churchill tette, aki két miniszterelnöksége közötti pihenését vagy talán unalmát verte el azzal, hogy sokezer oldalnyi papírra vetette a második világháború történetét. Igaz, egész kis szakértőgárda segítette munkáját. Általában nem a főemberek dolga megörökíteni, hanem inkább a mellékszereplőké, az epizódfiguráké. És persze a hivatásos történészeké. Rossz belegondolni, hogy mi lenne a történészek kenyerével, ha a históriai szereplők mindenkor megírnák saját történetüket - közelebb lévén a tűzhöz, sokkal több hiteles információnak birtokában. S még csak elfogultságukat sem lehet nagyon szemükre vetni, hiszen - mint most is érzékelhettük - a történészek nem kevésbé elfogultak lehetnek.

188