Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Veres András: Szempontok az ítélet nincs mai megítéléséhez
<Verei drulrás mény is, amely éppen ezért indított harcot érte. Ilyen fenyegetettség mellett átértékelődtek a dolgok, s leszállítódon a jelentősége olyan fejleményeknek, mint műveinek sorozatos kiadása Nyugat-Németországban és másutt, egyre növekvő nyugati elismerése és népszerűsége. S hozzátenném: a korbács és kalács taktikája 1956 után is hatékonynak bizonyult, volt ki azonnal, volt ki valamivel később adta be derekát. Például a Gond és hitvallást megszövegező Tamási Áront az ultrabalos Irodalmi Tanács feje, Bölöni György már 1957-ben méltónak találta arra, hogy pártfelvételét javasolja. Az ellenállás felszámolásának gyors üteme még a Kádár-kormány legvérmesebb reményeit is felülmúlta. Nem gondolom, hogy Déry börtönbeli megalkuvását és a szabadulását követő kiegyező hajlandóságát ne lehetne kritikusan megítélni. De két körülményt feltétlenül figyelembe illene venni. Az első: a börtönben is, a börtön után is olyan regényeket tett le az asztalra - a G.A. úr X.-bent és A kiközösítőt -, amelyek a létező szocializmust bírálták. A második: a megalkuvásait motiváló mérhetetlen önsajnálatáért, illetve önimádatáért hasonló intenzitású öngyűlölettel, illetve lelkiismeret-furdalással fizetett. Az ítélet nincs önvizsgálódása éppen ezt a keserves lelkiállapotot próbálja feloldani - „haláltáncos” forgataga valójában a szerző legsajátabb morális gyászmunkájához kínál kereteket. Almási Miklós többször említett érzékeny írásának talán legnagyobb tévedése, hogy úgy véli, „olyan memoár ez, melyben az íróról alig tudunk meg valamit”. Holott a könyv mindegyik szereplőjéről maga a szerző tekint vissza, legalábbis abban az értelemben, hogy valamiképp az ő gyarlóságait minősítik a mások gyarlóságai vagy éppen erényei. Az ítélet nincs tulajdonképpen Déry 1956 előtti tevékenységének folytatása irodalmi síkon, sőt azt is megkockáztatom, hogy a Niki és a Szerelem művészi értékével egyenrangú teljesítményként az akkor megkezdett írói út betetőzése. A mű nemcsak leszámolás (többek közt saját megalkuvásaival is) és lemondás az illúziónak bizonyult hitéről, hanem kiállás és vállalás is (többek közt saját ötvenhatos múltja mellett is - ami még akkor is érzékelhető, ha némely részlet áldozatul esett a kiadói cenzúrának). „Igen, tudom - írja egy helyütt Déry -, az élet fürgébb az igazmondásnál, s termékenyebb az erkölcsnél, mégis, úgy látom, kételyeink tömkelegéből egyre határozottabban bontakozik ki öregkorom egyetlen hittétele: ha egy valamennyire is egészséges társadalmat akarnánk létrehozni, mondjunk le a hazugságról.” Ezzel a mondatával nem csupán teljesíthetetlen feltételt állít a létező szocializmus elé, hanem a saját (meglehet, utópikus) eredetével is szembesíti. Nem a világtörténelmi teleologia tagadása vezeti őt - mint azt Lukács György vélte -, hanem a haladáseszmével való visszaélés elhárítása. A pontosság pedig nem önigazoló reflex, hanem jóval több annál: a számon kért érték érvényesítése, ha tetszik, önként vállalt példaadás. Újra meg újra rákérdez a nagy történetbölcseleti dilemmákra, sokszor látja eldönthetetlennek őket, de valójában nem mond le a válasz lehetőségéről. Éppen ez az a pont, ahol a posztmodern ízlés megtorpan. S talán éppen innen fog elrugaszkodni az a felfogás, amely majd a posztmodernt felváltja. 146
