Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Pomogáts Béla: Déry és 1956
'Pomfli/a/J 'Hila Pomogáts Béla: Déry és 1956 Déry Tibor 1956-os közszerepléséről nem tudok történészi elfogulatlansággal — „sine ira et studio” beszélni, minthogy mindaz, ami az ő ötvenhatos írásaihoz és köz- szerepléséhez fűződik, számomra egykor személyes élményt jelentett, mi több, az életem részévé vált. Nem csak amiatt, hogy a budapesti bölcsészkar hallgatójaként lelkes olvasója voltam az Új Hang című folyóiratban 1956 nyarán közreadott elbeszéléseinek, mindenekelőtt Niki című kisregényének, hanem annak következtében is, hogy közvetlen tanúja lehettem két nagyhatású nyilvános megszólalásának is: először 1956. június 27-én a Petőfi Kör nevezetes sajtóvitáján, ahol az író többezer lelkes hallgatója előtt beszélt arról, tudniillik a szabadság hiányáról, amire korábban még gondolni is kockázatos lehetett, másodszor pedig a Magyar írók Szövetségének december 28-án tartott közgyűlésén, ahol Déry még egyszer hitet tett az ötvenhatos forradalom igazságai mellett. Magam akkor a Mefesz (a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) képviseletében voltam jelen az írók közgyűlésén, és ismerkedhettem meg személyesen olyan általam mindig is nagyrabecsült kiváló írókkal, mint Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter és Déry Tibor. De talán nem lesz felesleges most felidéznem Déry akkori két felszólalásának (számomra, az egész ország számára!) leginkább karakteres és súlyos gondolatait. „Azt hiszem - jelentette ki a Petőfi Kör sajtóvitáján -, bajaink kútforrása a szabadság hiánya.” Majd felszólalásának végső szakaszán: „A szólásszabadság, amelyet most kaptunk, jelentsen most elsősorban gondolkodási szabadságot, és igyekezzünk megvédeni mindkettőt akkor is, ha esetleg újabb kísérletek történnek elfojtására. Az elmúlt években az a gyakorlat alakult ki, hogy rendszeresen megismétlődő időközökben, mint egy-egy karlsbadi kúrában, amely a könnyebb emésztést hivatott elősegíteni, fentről kijelölték az ország számára, a párttagság számára, hogy min gondolkodhatunk, mit bírálhatunk. Az a gyanúm - említettem már hogy most is ilyen lélektani elterelést akarnak velünk végrehajtani. De elvtársak, ne feledkezzenek meg arról, hogy az egyszer már elnyert szabadságot megtartani könnyebb, mint az elveszettet újra megszerezni. Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a törvény szerint kijáró szocialista jogunkhoz, hogy rendünkön belül megfontolt, higgadt, lelkiismeretes bírálatunk alá vonhassunk mindent, amit arra érdemesnek, mindent, amit szükségesnek, odavalónak tartunk. Körömszakadtáig védjük meg ezt a jogunkat, semmilyen politikai manőverrel, frázissal ne engedjük elütni, mert ez az első feltétele annak, hogy tévedéseinket kiigazítsuk, mulasztásainkat pótolhassuk, és megteremthessük az ember számára azt a gazdasági és szellemi szabadságot, amely szocialista hazánkban megilleti. Enélkül a szabadság nélkül az élet egy fabatkát sem ér.” Végül pedig, mintha előre látta volna a néhány hónappal később bekövetkező eseményeket, a következőket jelentette ki: „Nem szeretem a szónoki fordulatokat és nem ilyesféle 101
