Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Pomogáts Béla: Déry és 1956
r()otno{jáh (Béla hatásra pályázom, amikor azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot, ne feledkezzék meg elődjéről, a márciusi ifjúságról. 48- as ifjúságnak szoktuk nevezni, azt szeretném, elvtársak, ha volna egy 56-os ifjúságunk is, amely e nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában.” A Petőfi Kör sajtóvitáján tartott beszéd egy nagyhatású: az egész országra kiterjedő politikai, szellemi és erkölcsi megújulás egyik első jelzése volt. A második beszéd, amelyet Déry az írószövetség december 28-i közgyűlésén tartott, a Tamási Áron szövegezésében elfogadott Gond és hitvallás című írószövetségi nyilatkozat és Erdei Sándor főtitkári beszámolója mellett, a magyar forradalom igazságainak utolsó kinyilvánításaként hangzott el. Déry itt Mihail Solohovnak a magyar írókat rágalmazó és elítélő nyilatkozata ellen tiltakozott, egyszersmind a levert forradalom becsületét védelmezte, midőn a következőket jelentette ki: „Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohov- tól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, hogy a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom, amely ellen küzdenie kellett volna. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazza, s átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki sem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzletét kötögették a népfelkelés égisze alatt. De az árnak az irányt vajon a szenny szabja-e meg, melyet magával sodor? Nekünk, magyar íróknak egyértelműen az a véleményünk, hogy népünk történelmében, s benne a magyar munkásmozgalmunk legnagyobb, legtisztább s legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel, elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunk lett volna kisöpörni a szemetet, s rendet teremteni az országban.” A június 27-i és a december 28-i két felszólalás között eltelt félesztendő a huszadik századi magyar történelemnek, egyszersmind Déry Tibor személyes történetének egyik leginkább fényes fejezete. Az író ebben a félesztendőben tölthette be azt a szerepet, amelyre mindig is vágyakozott: ez nagyhatású országos mozgalom szellemi vezérkarához tartozott, népének történelmi tapasztalatait és vágyait fogalmazta meg, és teljes mértékben érvényesíthette a moralista írónak azokat a törekvéseit, amelyek mindig is közel állottak ambícióihoz, de amelyeket hosszú időn keresztül el kellett fojtania magában, minthogy korábban a sztálinista rendszer keretében elhelyezkedve lényegében el kellett némítania mindig is jelentkező erkölcsi fenntartásait, vissza kellett fognia lázadó indulatait. Déry ugyanis, emberi és írói karakterének benső törvényei szerint, mindig is moralista és ebből következőleg lázadó volt, aki csak saját természetének megerőszakolása árán tudja elfojtani magában a társadalmi igazságtalanságok ellen forduló indulatokat, mint ahogy ezzel egy ideig megpróbálkozott a kommunista párthoz csatlakozva, különösen az 1945-öt követő néhány esztendőben. A moralista lázadás valójában egész életén végigvonult. Fiatalemberként saját környezete ellen lázadt fel. Apja vagyonos (igaz, később vagyonát vesztett és öngyilkosságba menekült) ügyvéd 102
