Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tamás Attila: Déry Tibor prózája mint a magyar irodalmi másodmodemség része?
^Tantál cAtlila húzódó nagyon is kevéssé kegyes szemléletekről lebben föl egy-egy pillanatra a fátyol a regényben, , jó katolikus császárgyilkos”-ról vagy olyan népességről szólván, amely „szent buzgalmában” „fel-felgyújtogatta a zsinagógákat”, míg mások közülük „köz- illetve magántulajdonba vették, ami közben a kezük ügyébe akadt.” A regény leginkább állandónak mondható tényezője maga ez a mozgalmasság - nemegyszer játékos változatosság. A változékonyság ugyanakkor egyfajta bizonytalanságérzéssel is összefügg. Kevés irodalmi műben ennyire gyakoriak a kérdőjellel záruló mondatok - nemritkán úgy, hogy utólag sem hangzik el a kérdés megválaszolása. (Pl. „Jogszerű tulajdonosaik...? Van ilyen?”, „Igazság? De melyik?, „Elképzelhető-e, hogy e semmi magból hajtott ki a későbbi viszályok sokágú és véres árnyakat vető törzsfája?”, „Hogy lehet az, hogy egy egésznek két fele ily kévésé hasonlít egymásra?”, „Mivelhogy csak kivételeket találunk,...hol marad a szabály?”, „...mitől fázott? A haláltól? Vagy ellenkezőleg attól, hogy halhatatlan lett?”) Végül azok a kérdések, amelyek a regény elején exponálódtak, a majdani Szent Ágostonnak igazi választ hiába váró kérdéssora által motivikusan (középtájt) folytatást nyertek, a történet zárásában különösen hangsúlyosakká lesznek. A „helyesen éltünk-e”, illetve „Mit végeztünk?, „Milyen világot hagyunk hátra?” variációs kérdéssorozatában, melyhez a „Miért van olyan sötét a szobában?” visszatérő kérdései teremtenek borús atmoszférát. Nem teljesen, nem „százszázalékosan” komor azért ez a légkör sem. A püspök két hű ’’testőrének” (titkárának és szolgájának) ügybuzgó szerencsétlenkedése a komikum színeiből is belop valamennyit a jelenetbe, a megvirradás is említést nyer a szereplők körében (hogy ti. még nem látják, de már tudni vélik közeledését), s az ön- gyötrés céltalansága helyett - mely a világ hit útján történő megújításának meghiúsultán támadt - vigasztalásul arra is mutatkozik valamennyi lehetőség, hogy a világ kis dolgaiban megkíséreljük a rendet tevést. Igaz, ebben az irányban már a regény elején is hangzottak el figyelmeztetések (egymással szó szerint azonosak is), másrészt viszont a tömegek megjelenített éhezésének vagy erkölcsi züllésének a megszűnéséről nem érkeztek megnyugtató hírek, aminthogy a császári hadak viselkedésének a szelídüléséről vagy a vallási fanatizmus veszélyének az elmúlásáról sem. (És ha nem is a főszereplők valamelyikének a szájából hangzott el, cáfolatlan maradt a császárnak szóló figyelmeztetés: „Bizony mondom neked, ha egyszer az Egyház jutna hatalomra, az alázat ruháiban kegyetlenebből uralkodnék, mint te legvéresebb perceidben.” - Id.mű 333-334.) Nem is egy tekintetben úgyszólván teljes bizonytalanságban marad tehát a könyv olvasója. A történések során amellett - ez is hozzájárul valamiképpen a bizonytalansághoz - magának a főszereplőnek az alakja is kettéhasad, a „kecses” és a „valamivel még kecsesebb” Ambrosiusnak az alakjára, s csak hosszabb idő múltával forr majd egybe. (Ezzel mondhatni fordított párhuzamban látszik Ambrus szemében viszont Theodosius császár és Justinia alakja egymásba olvadni.) Igazában kezdettől észlelhető tendenciák kerülnek ezáltal felszínre. Hiszen már a történet elején is érvényesültek Ambrusban a szigorúbb, egyszersmind azonban távlatosabb: a püspöki po62
