Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tamás Attila: Déry Tibor prózája mint a magyar irodalmi másodmodemség része?
ţfatnni cAltila zíciót vállaló, másfelől a szerep elől szökni próbáló, nyugalmasabb életvezetésre vágyó, a női vonzerő által meg-megkísérthető állami tisztviselőnek a jegyei. Mikor (kétféle) prédikációiért penitenciát tart, nem is tudja igazán, hogy a kettő közül melyiket tekintse vétkesnek - amellett tejtestvére és szolgája, Flórián kezdettől az ő „ostobább és jobb fele”-ként jelenik meg. Az általa megtérített Ágoston kínzó kérdéseire pedig ahhoz hasonlóan marad el a legalább részben megnyugtatni tudó válasz, ahogyan majd később az Ambrus kérdéseire várt válasz nem érkezik el az ő füleihez. Déry németországi monográfusának nincs igaza akkor, mikor - máskülönben értékes munkájában - így fogalmaz: „Déry elkerüli a javítani vagy változtatni akarás látszatát, azáltal, hogy regényének anyagát csaknem kizárólag humoros távlatból mutatja meg. Semmilyen katarzisnak nem kell bekövetkeznie, az olvasónak nem kell utá- nagondolásra kényszerülnie - csak nevetnie kell”. (Id. mű 97, 116.) Tény, hogy a játékosság nemegyszer enyhít a tragikusság tényezőinek hatásán, ugyanakkor nem kevesebbszer fordítja tragikusra játékos derűjét a beszélő. így van ez a befejezésben is. Az írói teljesítmény nagysága nem utolsósorban ebben a kettősségben mutatkozik meg. (És ahol ez hiányzik - a koncepciós pereket játékosság nélkül parodizáló fejezetben -, ott esik a könyv színvonala.) Volt róla szó: nem realista, nem is romantikus regény A kiközösítő. Az úgynevezett klasszikus modernségnek az alkotásai közé, ha lehet, még kevésbé illenék bele, de az avantgárd modernséghez sorolás sem kecsegtetne érdemlegesebb eredményekkel. Az irónia, a játékosság - a személyiség „kezelésében” ugyanúgy, mint a szorosabb értelemben vett nyelvi tényezők kimunkálásában - leginkább a nálunk majd csak később induló posztmodernnel rokonítja. A „hova juttattuk az országot?”, „milyen világot hagyunk hátra?” súlyos kérdései, a hatalom egyrészt nélkülözhetetlen, másrészt félelmetes voltának, a szabadon gondolkodni törekvésnek és a rendet teremteni akarásnak az ütközései ugyanakkor nem ezt a szellemiséget jellemzik, akárcsak az ilyen megfogalmazások: „...megerősödött abban a meggyőződésében, hogy az emberi szenvedésnek se kezdete, se vége”. (Id. mű 106.) A legalább apró dolgok intézésében felsőbb (vagy csak belső?) rendezésekhez igazodni próbálás is inkább a posztmodernség előtti irányzatokban „van a helyén”. Abban az esetben, ha a „másod” vagy a „késő” szó (szórészlet) mellől ki tudjuk iktatni a pejoratív értékminősítést, talán a „másodmodemség” (vagy a „későmodernség”) kategóriájának az alkalmazásával kísérelhetjük meg problémánk megoldását. Tehát ugyanavval a szóval, amellyel a hagyományos realizmuson és az avantgárdon egyaránt túli korábbi Déry-műnek az esetében. Noha a két regényt mondhatni egy világ választja el egymástól. De hát - hogy „kívülről” mi is csatlakozzunk A kiközösítőben válasz nélkül maradó kérdésekhez - vajon a legfontosabb feladatok közé kell-e számítanunk azt, hogy legértékesebb alkotásainkat besoroljuk valamelyik történelmi áramlatnak a neve alá? 63
