Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tamás Attila: Déry Tibor prózája mint a magyar irodalmi másodmodemség része?
Thintút cAttila mus jegyében megírt alkotással gazdagította itt Déry az életművét. Igazában már novellisztikájának olyan darabjaiban is hasonlóképpen járt el, amilyen a Niki, a Szerelem, a Két asszony, vagy a Philemon és Baucis volt, ezekben azonban a külső világ tényezőivel legfőbb vonatkozásaiban még megfeleltethető cselekménnyel és jellemekkel találkozhattunk, s bölcseleti vonatkozásokban sem szakadtak el ezek az írásai a huszadik századtól. (Még csak ennek szocialista eszmevilágától sem — ahogy erre az író németországi monográfusa is is utal: Mario Szenessy: Tibor Déry. Stuttgart, 1970. 53, 96.) A romantikus történelmi regénytől sincs kevésbé távol ez a munka: az intenzív beleélésre késztető megjelenítésmód, a nagy cselekménymozzanatokat magukban foglaló, látványos színterek, a jó és rossz ellentétpólusaira feszített szerkezet vagy a végzetszerűség egyaránt távol állnak tőle. Csodálatos események ugyan - régi legendákhoz hasonlatosan - előfordulnak benne, ezek nem kis részéről ugyanakkor sejthető, hogy csak olyan olvasók számára mutatkoznak csodálatosaknak, fantasztikusaknak, akik hinni akarnak a csodákban. (Az őt püspökké választani akaró tömeg elől menekülő Ambrus például minden bizonnyal azért kanyarodik vissza „valamiképpen” oda, ahonnan elindult, mert - lelke mélyén már nem is nagyon akarván elkerülni püspökké választását - visszafelé irányítja „eltévedéseit”, a mostohalányát a szentéletű püspök védelmezése ellenére is férjhez erőszakolni akaró felbőszült nevelőapát „félreérthetetlen” isteni igazságtétel alakjában pedig egész egyszerű gutaütés akadályozza meg tervének végrehajtásában, a bazilikába berepülő két angyal által sugalmazni érzett kétfajta prédikáció pedig - egyszer a magántulajdon, a gazdagság ellen, majd annak védelmében - ugyancsak meglelheti a nagyon is földi magyarázatot: az egymással szembenálló „igazságok” csupán részleges voltában.) Hogy a megvakulás-látást-visszanyerés aktuskettősében közönséges szemfényvesztésnek is része lehet, azt a föltételezést sem cáfolja azért meg teljes egyértelműséggel az a tény, hogy a mindezen áteső hentes - úgymond - „közismert alakja volt Milánónak”. S míg a fiktív elbeszélő őszintén ámulni látszik a világ csodálatos, va- rázsos dolgain, az író - túljátszva a naivitás hangjait - félre alig érthetően érzékelteti fenntartásait az elmondottak irányában. (Pl. „A zsinat május első hetében nyílt meg, abban az időszakban, amikor a háztetőn a verebek is az Úr dicséretét csiripelik, erdő, mező visszhangzik az édes feketerigók és széncinkék füttyeitől, s a fák nyújtott ágakkal mint megannyi orgonasíp, boldog zöld énekeket suttognak az ég felé. Ember és állat, virág és bokor bizalommal telik meg ilyenkor, s még az alacsony fű is azt hiszi, hogy örökké fog élni. Az egész természet csupa újjongás, s minden élőlény a maga alázatos nyelvén halleluját kiált és zeng a Mindenható felé, ki tenyerét füle mögé illesztve elégedett mosollyal hallgatja a kreatúrák zsongását.” (1966- os kiadás 160. old.) Egyszerre gyönyörködtet ez a hang a szó szoros értelmében, és mulattat egyszersmind a túlbuzgóság már-már stréber megnyilvánulásaival. Más tekintetben is különös stílusalakzatok, illetve elegyedések botránkoztathatnak meg s indíthatnak egyúttal ínyenc élvezkedésre. „Hazudsz, apuskám!” - torkolja le váratlan hangnemben létbölcseleti vitapartnerét a szentéletű püspök, „Hazudik!”- harsogja máskor „édesen és elbűvölően”. Megint máskor a kegyes látszatok mögött megöl
