Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Tamás Attila: Déry Tibor prózája mint a magyar irodalmi másodmodemség része?

barnát dl ti la

üres kézzel botlott át ... a határon, mint amilyennel anyja ejtette a világra. Ennyivel könnyebb is volt, s mert tapasztalatai nem hagytak rajta véres nyomot, életismerete olyan tünde volt, mint egy gyermeké, bánata nem telt be a múlttal, reménye nem az egész világ jövőjével s még semmiféle boldogság nem terhelte, az érintetlen, havas, csírarejtő síkság volt a legillőbb háttér lassan távolodó alakjához.” (Id. mű 839.)

Ajellem -, illetve lélekállapot - leírások mindkét (félig találomra kiválasztott) szövegrészletben dallamos, költői emelkedettségű mondatokká bontakoznak (akár távoli párhuzamokról is szólhatnánk, ha nem volna köztük olyan nagy a távolság), s ez a művészi kimunkáltság azt is könnyen feledtetni tudhatja, hogy az értelem számára elmondottak nem vágnak egybe az elbeszélés korábbi szakaszaiban megfogalmazottakkal ... („Tapasztalatai nem hagytak rajta véres nyomot”, „élete olyan tünde volt, mint a gyermeké” - vö. gyermekeinek a történet menetében bekövetkező kegyetlen pusztulásával, vagy félholtra vert férjét látni kényszerülésével.)

Rózsáné hazájától válásának leírásáról az is elmondható - többek között —, hogy kitűnő lélektani megfigyelést is tartalmaz (a zsámolyon ülés tudattalan múltidéző szerepével kapcsolatban, hogy a várakozás során megpihenésre használt ülőalkalmatosság pontosan olyan magas volt, mint az, amelyet otthon évek sokaságában megszokott, s így számára mintegy „talpkövévé lett a haza fogalmának”). Az író beszédmódja egyúttal költői szépségeivel gyönyörködtet, úgy, hogy sugallásaival meg is borzongat („ennek az űrnek olyan élénk huzata volt, hogy majdnem elsöpörte”, „a semmi pora szállongott körülötte, s magába burkolta”), dallamívei a kiváltott fájdalomérzetek elcsitításában is szerephez jutnak - ugyanakkor a különböző tényezők egységbe munkálása csak részben lesz eredményes. (A „csöpp” gőg és a „késhegynyi” méreg minősítések is nehezen illenek rá Rózsáné monumentális alakjára.)

A befejezetlen mondat mint a realizmus és különböző avantgárd irányzatok összetalálkozásának terméke fontos része az első Nyugat-nemzedéket követő irodalmi hullámnak, fogyatékosságokat nélkülöző remekműnek azonban távolról sem mondható.

Kisebb, de azért korántsem jelentéktelen igénynek ad testet a Déry-életmű második kiemelkedő darabja, az erős Th. Mann-hatást mutató A kiközösítő. Ebben ugyanakkor kevesebb önellentmondással, kevesebb erőszakolt megoldással találkozunk.

Az elbeszélő modorában - mint ismeretes - kezdettől jelentős szerepet játszik az irónia, s ez mindvégig így is marad. A kegyes hanghordozás, melyet úgyszólván minden ízében áthat a felsőbb, isteni irányításra történő utalások buzgósága, naiv áhítata, a késői korszak olvasói számára eleve sugall valamennyi fenntartást is, mind a tényékként elmondottak tény-voltának, mind az elmondás teljes őszinteségének, komolyságának tekintetében. Mindjárt abban is, hogy - mint ezt első mondatában kijelenti - valóban 373-ban kezdődő történésekkel lesz-e találkozásunk a továbbiakban. A „pártviszályokon” felülemelkedő „egyhangú” testületi állásfoglalás - ugyancsak mindjárt a könyv első lapján - mintha a huszadik század dereka-táján születnék meg, illetve a két egymástól távoleső idősíkhoz való kötődés szálai mintha egy soha nem létezett, vonatkozásainak jelentős hányada révén ugyanakkor bármikor létezőnek tételezhető „korba” vezetnének. Kezdettől fogva világos, hogy nem a realiz60