Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Antonio Opitz: Többé-kevésbé „jókedvű önvizsgálat”. Déry Tibor műveinek fogadtatása az NDK-ban
contenta Opitz művészet pártossága és politkai elkötelezettsége mellet. Az NDK-ban Lukács György állt a támadások középpontjában, de nem magyarországi szereplését, hanem főleg irodalomelméleti nézeteit ítélték el. A kultúrkonfemciával majdnem egy időben Király István tartózkodik az Akademie der Künste meghívására Berlinben. Szerepléséről, amelynek során az elmúlt év magyarországi eseményeinek immáron hivatalos értékelését ismerteti, Ein ungarischer Beitrag zur Kuturkonferenz címmel közöl részletes ismertetést az írószövetség folyóirata.'3 Érdekes módon név szerint csak Háy Gyulát említi, Lukács Györgyre is csak a hallgatóság kérdéseire válaszolva tér ki. Eddigi kutatásaim szerint Déry Tibor elfogatásáról és az ellene indított perről hivatalosan csak 1957 végén tájékoztatják az NDK olvasóközönségét. Az ítéletről szóló híradás - korántsem véletlenül - éppen az előbb említett Kiráy-vitáról szóló beszámolót követi, de függelékként és aláírás nélkül jelenik meg: „E vita után tizennégy nappal Déry Tiborról, Háy Gyuláról, Zelk Zoltánról és Tardos Tiborról jogilag is kimondták az ítéletet. Déry Tibort a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Népbírósági Tanácsa a magyar népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt kilenc év börtönbüntetésre ítélte.”14 Az elmondottak után nem meglepő, hogy 1956 decembere után Németország keleti részében Déry-műveket már nem adnak ki, megszakad a Felelet publikálása is, a második kötet már nem jelenik meg. Amilyen mélyen elhallgatták Déryt 1957 és 1962 között, olyan nehezen magyarázható, mert aligha kutatható - hiszen ilyen döntések pártvezetői vagy kultuszminiszteri konfernciák titkos beszélgetésein születtek - az a buzgalom, amely 1963 folyamán kerekedik az NDK-ban körülötte. Míg Lukács György hosszú évekig nemkívánatos személy marad, a Déry-művek 1964-től egymás után jelennek meg újra: 1964- ben A befejezetlen mondat, 1965-ben a Felelet most már két kötete, 1968-ban az Alvilági játékok, 1969-ben Az óriás című elbeszéléskötet. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, mi az, ami nem jelenhetett meg, hiszen éppen az 1957 és 1962 közötti szakasz terméséről van szó. Tudomásom szerint sem ekkor, sem később nem adták ki az NDK-ban a Nikit, csakúgy, mint a G. A. úr X.-bent. Egy azonban bizonyos: Déry nem alkudott. Ezt számos tény is bizonyítja, elsősorban az író éppoly következetes, mint bátor fellépése az 1965-ös Weimari Irótalálkozón, amelyre itt csak utalás történhet, mert e talákozó eseményeit Botka Ferenc részletesen feldolgozta a Barátságos pesszimizmussal című megjelenés alatt álló szöveggyűjteményében. De enélkül is egyértelműek a rendelkezésre álló adatok. Bárkivel találkozott is Déry az NDK-ban vagy az NDK-ból ebben az időszakban, mindekinek olyan művet ajándékozott, amely arra az igazságra utalt, amit abban az országban nem volt szabad kimondani. Ha a rendelkezésre álló idő engedné, hosszan sorolhatnám a példákat, de tanúskodjon ehelyett itt is egyetlen levélrészlet. A levelet a magyar íróval sokban rokon és hasonló sorsú Stefan Heym írja 1964. június 29-én: „Éppen most olvastam el a Nikit és a Vidám temetés című elbeszéléskötetet és benső 11 Ein ungarischer Beitrag zur Kulturkonferenz- = Neue Deutsche Literatur 1957. 12. sz. 151-153. 14 Neue Deutsche Literatur 1957. 12. sz. 153. 199
