Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Tverdota György: A fiatal Déry irodalomszemlélete
ţJaerdola. Cfiförepj Az író és kritikus nagyon korán alakítja ki azt a társadalomképet, amelyhez kései, kiábrándult műveiig változatlanul tartja magát. Döntő választását már akkor megtette, amikor a prosperáló faipari vállalat reménybeli örököseként és fiatal alkalmazottjaként sztrájkot szervezett nagybátyja üzeme ellen. Ekkor végérvényesen letért a polgári érvényesülés útjáról, s a bohémség életformáját, a művészi pályát választotta. Emlékek az alvilágból című, második világháborús emlékeit felelevenítő emlékiratában ezt a fordulatot és következményeit így foglalja össze: „már egész fiatalon meggyűlöltem az osztályt, amelyből származom, tehát rövidesen összeütköztem családommal is; érdem szerint kellett ezután kiválogatnom a rokonszenvre méltókat”. Ezért jelentettek számára követendő példát az orosz narodnyikok: „harmincezer vagyonos családból származó fiatalember, férfiak és lányok, hagyták el családjukat, megélhetésüket és vagyonukat, és elegyedtek a munkások és parasztok közé, dolgozni: tanítani”.6 A polgári ifjúnak ezt az életre szóló személyes erkölcsi döntését, a meg- alázottak és megnyomorítottak mellé állást, A befejezetlen mondat alapeszméjét már korai értekezéseiben világszemléletté általánosítja. Ez a korai megfogalmazás nem nélkülöz bizonyos leegyszerűsítő, elvonatkoztató, szélsőséges vonásokat, de az író gondolati és művészi továbbfejlődésének változatlan bázisát képezi. A sokkoló élményt az ő számára is, mint a háború utáni avantgárd iskolák tagjai számára általában, az első világháború értelmetlen vérontása okozta. Milliók oktalan elpusztítása, újabb milliók életének tragédiába fordulása rántotta le a leplet előtte annak a rendszernek igazi arcáról, amely végső romlásának a világháború csak tünete volt. Azokkal tartott, akik „utálatot s undort éreztek mindazzal szemben, ami körülöttük tombolt és vérengzett”. Bármerre tekintett a világban, azt látta, hogy „a szenvedés s a nyomor hidrafejei marják véresre milliók vergődő testét és agyát”. Úgy látta: a nyugati civilizáció zsákutcába jutott: „A társadalom, elérve rendje végső határait, megáll, s terméketlen tehetetlenséggel önmagába fordul vissza.”7 Az egyetemes kizsákmányolás és nyomor tapasztalata a korra jellemző módon messianisztikus jövőképet alakított ki az osztályától elszakadni kívánó neofita szocialistában. „Én nem tudok lemondani arról a hitemről, hogy az embereket új, szebb rendekbe lehet vezetni, és minden erőm, művészi akaratom e cél felé taszítja életemet” - olvassuk a dadaizmusról írott tanulmányában. „Vajon elhihető-e - teszi föl a kérdést a háborút átélt tömegekre mutatva -, hogy ez az embertömeg nyugodtan zsebre fogja vágni szenvedéseit, és hogy... egyszerűen bele fog nyugodni abba, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt?” A kérdésre tagadólag válaszol. Ezzel a felismeréssel összhangban hirdeti meg az emberiség szebb jövőjéért megindított osztályharc korszakának bekövetkeztét: „az emberiség korlátlan szolidaritása felé való fejlődés útján új stációhoz érkeztünk. A szocializmus stációjára, hol ezúttal már tá- gabb rétegekbe, az »osztály« rétegeibe sorakozik az emberiség, új rendekben innét igyekezvén végső céljai felé. A hazaszeretetei az osztály ön tudat, a nemzeti harcokat az osztály harcok váltják fel, s a fajok etikai határai lassanként elmosódnak majd a 6 Déry Tibor: Emlékek az alvilágból. In: Botladozás. 1. köt. 94., Új irodalom elé? In: Botladozás 1. köt. 243. 7 Déry Tibor: Amerikai magyar költészet. In: Botladozás l.köt. 257., Az utolsó nemzeti költő. In: Botladozás. l.köt. 562., Új irodalom elé? In: Botladozás. l.köt. 237. 18
