Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)

Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között

Jlorineztj ‘JCuba hatunk. Déry is, Márai is vallja, hogy a literatura nem szimpla másolás, tükrözés, ha­nem újjáteremtés, látomás - új, fiktív valóság létrehozása (148-154., 258., 261., 288., 349-350. - Napló 1958-1967. 275., Napló 1976-1983. 11.). Mindketten hirde­tik: nem a szerző írja a művet, hanem a mű írja önmagát (455—456. - Napló 1958-1967. 139., 223.), s mindketten hódolnak Stendhal és Marcel Proust géniusza előtt (bár Márai kritikával is illeti nemegyszer Az eltűnt idő nyomában alkotóját). A legkevésbé sem meglepő, hogy mind Déry, mind Márai elutasítóan nyilatkozik a „ré­gi” és a neoavantgárd művészet törekvéseiről, az „absztraktokról” (78-86., 258-259., 402. - Napló 1958-1967. 34., 110-111., 217., 243., 267.; Napló 1968-1975. 92. etc.), nem meglepő, noha lázas ifjúságukban egyikük is, másikuk is közösséget vállalt az avantgárddal, és szinte magától értetődik, hogy a francia „új re- gény”-ről egyaránt lesújtóan ítélkeznek (85-86. - Napló 1958-1967. 257.). Van pél­da arra is, hogy ugyanarról merőben más a véleményük: Déry szerint az „urbá­nus-népi” szembenállás koholt ellentét, „álkérdés” (445-447.) - Márai - tudjuk - nem így látta ezt; Déry hisz a humánusabb börtön embernevelő hatásában (558-561.) - Márainak nincsenek efféle illúziói (Napló 1958-1967. 265-266.). Puszta véletlen, de kuriózum voltában is az észjárások hasonlóságát jelzi: mindketten eltöprengenek azon, hogy a „primitív” afrikai népeknek nincsenek szavaik az elvont fogalmak meg­nevezésére (533. - Napló 1968-1975. 7-8.) - nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy mind Déry, mind Márai az anyanyelvet tartja az írók hazájának. Fölemelő lát­ni e „találkozást”, fölemelő olvasni: „Az írónak a nyelv a hazája. [...] Nyelvéből ki­lépni az írónak legföljebb a nyelve tud, a tolla nem. [...] papírja fölé hajolva, amikor teremteni kíván vagy kényszerül, az anyanyelv vonzásába kapaszkodik. Olyan hatal­mas inger ez, amelyre másképp, mint honi nyelvén, nem tud válaszolni. [...] 1957- ben [...] hazámban: nyelvemben akartam megmaradni” (449-450.). - „Az igazság, hogy az író csak anyanyelvén tudja teljesen, feltétlenül kifejezni magát. Az emigrá­cióba úgy viszi el az anyanyelvet, mint valamilyen titkos szerződést, ami életének ér­telme, amit ruhája bélésébe rejtve ment át az idegenbe. És ott megőrzi, minden áron, minden módon... mert máskülönben nem tud írni, csak dadog” ( Napló 1958-1967. 280-281.); „Bizonyos, hogy az anyanyelv elemi szükségesség az író számára. [...] Az ország, a nép még nem haza. A tényekből - az országból, a népből - akkor lesz csak haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek. Nincs más haza, csak az anya­nyelv” (Napló 1968-1975. 287.). Fölemelő látni, olvasni e vallomásokat, de - Márai sorsának ismeretében - keserű is. Álljon itt végezetül két hosszabb idézet, mindkettő 1972-ből. Szavaikban, mondataikban, szövegükben semmi hasonlóság, némi közük mégis van egymáshoz, magvuk rokon. Déry : „Nem, nem vagyok hajlandó beállni azoknak a Muszáj-optimistáknak a so­rába, akik jobb tudomásuk ellenére, talán emberi büszkeségből, s merő dacból, talán a maguk lelki egyensúlya érdekében, talán hordaösztönből, az emberi nem nagysá­gáról perorálnak. Akik Münchhausenként a saját hajuknál fogva húzzák ki magukat a pöcegödörből, s a körmükkel vélik lepöckölhetni a féceszt, amely rájuk ragadt. 171

Next

/
Thumbnails
Contents