Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között
Mßrinexsf JCuba hajlok...” (483.), előbbi ki is mondja - „a természet” és a „természetfeletti világ tü- neményei”-vel kapcsolatban - ez irányzat jeligéjét: „Ignoramus, ignorabimus...” (Napló 1968-1975. 245. - a kiemelés Máraitól!) Az ember - tegyen bármit - mindig a megismerés korlátaiba ütközik, „...tudja, hogy szűk látókörén kívül is volna még mit látnia, de mit? Kérdezzen? .. .nem volna rá válasz, soha nem is lenne; így hát elméje épségének védelmében beéri a részletválaszokkal” (531.). Kettejük közül Déry a makacsabb. Újra s újra hinni szeretné a ráció omnipotens voltát, hogy újra s újra az ellenkezőjéről győződjék meg, s arról: agnoszticizmusából nincsen mód kitörnie. „Unom az eszemet, mely túl ostoba ahhoz, hogy rendtevés közben belássa, nem lehet rendet tenni. [...] Nem tudja, hogy végül egy fal elé érkezik” (316.). „...az emberi lét legcsábítóbb, mert legmeredekebb kaptatója a kérdések kérdéséhez vezet: mik vagyunk és mire? Az elérhetetlen kilátóhoz, melyről letekintve, a föld látszólagos rendetlensége renddé csoportosulna, [...] az emberi tenyészet is magyarázatot kaphatna”, ám „A kérdések kérdésére, hogy mik vagyunk és mire, ma éppoly kevéssé tudnánk válaszolni, mint a pleisztocénban köveiket pattintgató őseink” (409., 412.). S a nagy válaszokra kíváncsi, bizonyosságokat áhítozó Déry végtére belátja azt is: nemhogy a mindenség talánya, még egy személyiség titka is megfejthetetlen; minden ember annyiféle, ahányféleképp vélekednek róla (412—414.). Miként igazodhatnánk el a világban, ha még egy tenyérnyi földdarab - tulajdon kertünk - féktelen tavaszi zsendülése is zavarba ejt, s buja vegetációjában minduntalan eltéved a tekintet (405^408.)? S mégis: a „bőszemű” (Déry kedvelt kifejezése!), a telhetetlen, a fennhéjázó ember és emberiség örökkön megkísértené a lehetetlent, ahelyett, hogy alázatot tanulna s arány érzékét finomítaná. „Mi késztette az emberiséget Bábel tornya építésére? A félelem? A nagyravágyás? Vagy a hiúság? A kíváncsiság? Elégedetlenség elrendelt sorsunkkal s adott képességeinkkel? Épülnek ma is bábeli tornyok, egyre újabbak, holdig érők s maholnap azokon túltevők, de a tetejükön álló hüvelykmatyi hiába néz farkasszemet a végtelen rettenetes szemével: marad, mi volt, ganéjtúró bogár” (479.) - mint ama bogár, amely - meddőn, szánalmasan, botor he- roizmussal - megannyiszor a magasba kapaszkodott volna a tamáshegyi nyaraló falán (242-243.). Hasonló konzekvenciára jut Márai is, Beckett egyik korai regényéhez fűzve széljegyzetként: „...az Ember [...] parányi tudatával, két öklével dörömböl a tünemények felületén... Ez az emberi szerep” {Napló 1968-1975. 91.). Egy korábbi idézetpár alapján úgy hihetnők: rokon nézeteket vallanak ők ketten a tudomány és a technika szédítő iramú fejlődésének megítélésében is. Nos, csalóka a látszat - véleményük csak bizonyos pontokon találkozik, lévén egyikük a feltétlen tagadás, másikuk viszont az igenlő tagadás szószólója. Déry fennen kárhoztatja a rohamléptekkel haladó, túlontúl „bőszemű” tudományt s (szörny)szülöttét, a technikai civilizációt (a „hordalékok” egyik legnagyobb, folyvást visszatérő témája ez), Márai jóval kevesebbszer s békülékenyebben foglalkozik velük, s - erős fenntartásokkal bár - inkább hajlandó elfogadni s élvezni is áldásaikat. Felfogásuk különbségét kitűnően szemlélteti, mennyire másként vélekednek ugyanarról, példának okáért az űrutazásokról. Déry - jóllehet a holdra szállás ténye számára is „Megrendítő és félel164
