Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között
JZőrittoKtj JCiibti metes” (400.) - elveti őket, Márai - noha a holdra szállás látványa és emléke le is hangolja (Napló 1968-1975. 53-54.) - lelkesedik érettük, az ember Emberré válásának reményét keresve bennük (Napló 1958-1967. 272.; Napló 1968-1975. 90.). „Űrrepülés?. .. - kérdi A napok hordaléka - háborús készülődés vagy nagyzási hóbort: a fölösleges szükségletek rovatába utalandó” (309. - lásd még: 384.). „Az ember, aki szerel az űrben, ez a lakatos munka a csillagok között, ez a mesteremberség a kozmoszban... megrendítőbb és patetikusabb, mint minden, amit az emberi lehetőségről eddig fantáziáitak. Az ember még nem ismeri az űr méreteit - de nem ismeri a saját, emberi határait sem” - hévül a diárium (Napló 1958-1967. 272.). Ám, hogy a markánsan elütő meggyőződésekben mégis legyen közös elem, mindketten úgy találják: az embert a sorsa a Földhöz köti, küldetése szerint itt kell(ene) embernek lennie (400. - Napló 1968-1975. 54.). - Déry tehát nem alkuszik a zabolátlanul vágtató tudománnyal, az állandó fejlődés, „növekedés” kalandor és hisztérikus igényével, a mind okosabb gépek rémuralmával, a technika millióm, álszükségleteket teremtő, fogyasztásra csábító csodájával - s azzal, mi a nyomukban jár: glóbuszunk kincseinek felelőtlen pazarlásával, az élő- és az élettelen világ könyörtelen pusztításával, a környezet tönkretételével, a természet kényes egyensúlyának durva megbontásával, vagyis az emberiség jövendőjének eltékozlásával. „Baljóslataimat nemcsak a magam fazekában főzöm” - mondja (239.), s hosszú oldalakat citál Sámuel Butler Meslohes című utópisztikus regényéből, Dennis Gabor (Gábor Dénes), Zbigniew Brzezihski, Szentágothai János és más, néven nem nevezett szerzők vészharangot kongató fejtegetéseiből (28-32., 34-46., 102-116., 239-242. etc., etc.); hátha az ő szavuktól visszhangosabb lesz a sajátja, hátha az ő tanúságtételüktől hitelesebbé válik konok meggyőződése: „Végzetesnek tartom ezt a mi technikai civilizációnkat, bár természetesen magam is haszonélvezője vagyok” (32.). E civilizáció „egyik elkeseredett ellensége”, Déry (29.) persze nem ringatódzik illúziókban: nem képzeli, hogy a Kasszandra-jóslatokra fölfigyel a világ, nem képzeli, hogy a hozzá hasonlók intelmeitől háttérbe szorul az üzleti érdek, kijózanul az új s új diadalaitól - kétes értékű diadalaitól (306.) - megittasult tudomány. Vagy képzeli mégis? A napok hordaléka többször is (27., 370-371., 417. stb.), ám egyre növő szkepszissel hangoztatja, hogy az író, „a prédikátor” dolga a „kérdezés”, a „riasztás”, még ha próféciáit pusztába kiáltott szónak érzi is - egymást követik hát a fájdalmas öngúnnyal, öniróniával, a hasztalanság tudatával átszőtt jeremiádák, s bennük a kétségbeesett figyelmeztetés: a palackjából kiszökött szellem garázdálkodását — amíg nem késő — meg kellene fékezni. Miként, mivel? Déry szerint - durván egyszerűsítjük elképzelését — az önkorlátozó avagy a tudósok, a politikusok, a világ hatalmasai által eszélyesen korlátozott tudomány, a visszafogott, keményen ellenőrzött technikai fejlődés lehetne a megoldás. Tisztában van azzal persze maga is, hogy ez az indítvány jámbor szándék, szép vágyálom, naiv utópia csupán; a civilizáció mind ölesebb ugrásokkal tart a szakadék, az önpusztítás felé. Természetesen a nyugati civilizáció, mert bár a hordalékíró mifelénk is észlel riasztó tüneteket (542., 615-616. stb.), s aggasztja, hogy a „fogyasztói társadalom” rossz példája „...már a mi szocialista rendünket is megfertőzi. Erőtelje165
