Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Veres András: Szempontok az ítélet nincs mai megítéléséhez
(Derei cAntlrát Az ítélet nincs azonban az emlékek - ha tetszik, az emlékező szövegek - lehető legpontosabb felidézésére törekszik. S amikor ez nem sikerül - amikor Déry megfeledkezik arról, hogy a Rajk-per idején ő is írt cikket, csak azt nem hozta le a Forum nevű folyóirat -, s mindezt a hajdani lap még élő szerkesztője szóvá teszi, Déry menthetetlennek bélyegzi feledékenységét. Az ítélet nincs első, a Kortársban publikált szövegéhez a könyv jegyzetpontot csatol, melyben Déry rögzíti tévedését. A kortárs kritika pedig - elfogadva a dokumentaritás nyilvánvalóan modernista elképzelését - éppen ezt a rigorózus pontosságot ünnepelte. „A folytatásokban közölt [...] szigorú önvizsgálat és a regényegész között egy lábjegyzet a különbség - írta Almási Miklós -, az a szerzői korrekció, mellyel az író - talán irodalmunkban először - művébe építi a jelen vitáinak tanulságát. Ez a gesztus nemcsak morális bátorságra vall, hanem művészileg is törésmentes fordulattal illeszkedik a regénybe: az emlékkihagyásra utaló, annak menthetetlenségét is vállaló passzus a regény egészének hangvételét ölti fel, ahol ugyancsak sok szó esik - talán több is, mint amennyi hihető - az amnéziáról, öreges bizonytalanságról, feledékenységről, s ahol az alaphang a »moralista« Déry önostorozó - ironikusan túlszigorú - vizsgálódása. Ez a vétek is »jegyzékbe vevődik«, mint a többi, vállalódik, mint a legtöbb botlás, s furcsa módon [...] több lesz, mint egyedi vallomás, ez a kor tanúságává változik. S egyben ki is emeli a regényt a pillanatnyi reakciók vád- és vádiratai közül, a maga monumentalitásával és alapmagatartásának fölényes felvillantásával túl is lép a jelen vitáin - az utókor felé.” Almási megállapításának befejező szavait sajnos nem látszik igazolni az idő. A posztmodern ízlés a feltételesség bűvöletében él, míg Déry művének az állítás és az ítélet kinyilvánítása a két leggyakoribb gesztusa, illetve modalitása. Az elégiából és iróniából, megértésből és kajánságból szőtt vallomásregény elbeszélője ugyanis - a mű címével ellentétben - igencsak ítélkező alkatnak bizonyul: sem önmagát, sem életének szereplőit nem kíméli. Például Kassák Lajosról ez olvasható az ítélet nincs lapjain: „Erőszakkal élt a művészetben, a politikában, a társas érintkezésben, erőszakot tett a hagyományos társadalmi gondolkodáson, a művészi formákon, a nyelven, elvben erőszakot óhajtott volna tenni az életnek minden olyan megnyilvánulásán, mely nem az ő stílusa szerint ment végbe. Ami minden művésznek titkos vágya, de gyávaságból, okosságból elnyomatik: újjá akarta volna teremteni az egész világot. Önmaga kivételével.” Az idézett szöveg verdikt voltán nem változtat az, hogy néhány sorral később a szöveg ellentmond a korábbi megállapításnak: „Nemcsak a hagyományokkal, önmagával is szembe mert fordulni. Nemcsak a mindenkori hivatalos szemlélettel, hanem a saját ellenzéki válaszával is.” Önmagáról, pontosabban a megírás (illetve emlékezés) jelenidejéből megidézett múltbeli alteregójáról végképp súlyos ítéleteket mond Déry. Kétségbe vonja becsületességét, férfiasságát, helytállását a nagy történelmi próbatételekben. S a jelenbeli én, a Tamás-hegyi kert múlton rágódó, de a javait keményen védelmező író figurája is ironikus distanciát kap, sőt - az említett jegyzetpont erejéig - a megbízhatósága is 143
