Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Lencsó László: Szubjektív sorok Miklós Róbertról (1917-1980)
Lencsó László SZUBJEKTÍV SOROK MIKLÓS RÓBERTRÓL (1917-1980) Sajnos csak három évig, 1975-78 között dolgoztam a keze alatt, közös volt a munkaszobánk, együtt jártunk a vidéki emlékházakhoz, sokszor a hétvégeket is együtt töltöttük - olykor munkával, máskor csak beszélgetve pilisi házikójában. Atyai jó barátom lett és maradt haláláig, s nemcsak a szűkebb szakmában, hanem az élet más területein is sokat tanultam tőle. Húsz évvel a halála után is csak elfogultan, meghatottan és hálával tudok róla szót ejteni. Hatalmas tudása, szerénysége, empátiája és mindig segítésre kész embersége elérhetetlen példa volt és maradt is számomra. Bár végzettsége szerint magyar-német szakos tanár, választott hivatása szerint irodalomtörténész, irodalmi muzeológus, valójában Miklós Robi hivatásos értékmentő és katekéta volt. Életének négy évtizedét a magyar irodalom széles körű megismertetésével, népszerűsítésével, írott és tárgyi emlékeinek felkutatásával, pusztulástól való megmentésével, közkinccsé tételével s e tevékenység állandó propagálásával töltötte. Ezen a téren ez az egyébként bárányszelídségű ember elszánt és kemény harcossá változott, és időt, energiát nem kímélve lobbizott, vitatkozott, magyarázott, érvelt, könyökölt, könyörgött, egyszóval mindent bevetett a szent cél elérése érdekében. Ezzel párhuzamosan folyamatosan tanított, korra, nemre, műveltségi szintre való tekintet nélkül mindenkit, aki a közelébe került. Szelíd humánumával meg tudott szólítani bárkit, kérdései nyomán - ezt ő „szondázásnak" nevezte - megnyíltak a közelébe kerülők, s azután általában áhítattal hallgatták lenyűgöző mennyiségű és mélységű ismereteinek tárházából az éppen aktuálisakat. Sosem felejtem el például, hogy amikor az épülő Nyugat Emlékmúzeum felé indultunk gyalog a Városmajor utcán, megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, honnan kapta a nevét az utca és a környék. Bizonytalanságomat - nevezhetjük tudatlanságnak is - látva rögtönzött kiselőadást hallgathattam végig báró Pfeffenhoven és gróf Daun várparancsnokokról, a fővárosi kertészekről, az 1787-ben kialakított parkról, az 1800-as évek közepén itt működő vurstliról, a Barabás Miklós festőművész által építtetett klasszicista villáról, s ha már belelendült, az emlékmúzeum kapcsán mintegy mellékesen a Baumgarten alapítványról és irodalmi díjról is. Szülővárosáról, Pécsről sokszor és mindig elfogódott szeretettel beszélt. A város fekvése, építészeti értékei, történelme, földrajzi környezete, pannon szellemiségű légköre meghatározó volt habitusának kialakulásában. Az alkotás és az értékek tiszteletét, a tisztességes munkavégzés igényességét valószínűleg építőmester édesapjától örökölhette, az irodalom és a művelődés iránti fogékonyságát egyetemi tanárainak - Fülep Lajos, Koszó János, Tolnai Vilmos, Várkonyi Nándor - hatása teljesítette ki. Valószínűleg ők mélyítették el veleszületett szociális érdeklődését és érzékenységét, befolyásolhatták abban is, hogy figyelme a „nemzet gerincét adó" parasztság, az akkoriban virágkorát élő falukutatás, szociográfia felé fordult. Több szempontból meghatározó életélménye volt Finnország is, ahová már végzős korában került ki ösztöndíjasként, a háború kellős közepén. Nemcsak a finnugor közös eredet, hanem az ott élők életvitele, életfelfogása, s az ország társadalmi berendezé83
