Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Vaskályha a kandallóban. Beszélgetés Gulyás Klárával a hatvanas évekről
Könyvtár mindegyik tárnak és osztálynak külön helyrajzi naplót nyitott, és a felgyűlt anyagot utólag feldolgozta. B. Ezek szerint a Könyvtár kezdetben messzemenően nem központi volt, hanem az osztályokban levő kézikönyvtárak anyagára és a kiállításokon bemutatott „állományra" támaszkodott. G. Amikor idejöttem, már megvolt a jelentős központi mag, és folyt a gyarapítás. Ám a Könyvtár akkor még valóban „alulról" is építkezett. B. A hatvanas évek közepén milyen osztályok működtek a múzeumban? G. Tulajdonképpen akkor még önálló Kézirattár és Kiállításrendező osztály nem volt, hanem volt az úgynevezett XIX. századi osztály és a XX. századi osztály. Előbbi vezetője Varjasné Nyilassy Vilma, Miklós Róbert valamint Balkányi Enikő munkatársakkal. A XX. századi osztály vezetője Szántó Judit volt. (József Attila hajdani élettársa.) Később Sára Péter lett az osztályvezető. Itt dolgozott még két muzeológus: Illés Lászlóné és Fehér Erzsébet. Hogy a központi Kézirattár mikor alakult, azt pontosan nem tudom, de a 60-as években még az összes kéziratot ennek a két osztálynak a szobáiban őrizték, szekrényekben elrendezve, és a katalógusaik is itt álltak. B. Tehát akkoriban még csak külön Könyvtár volt, Kézirattár nem, s a könyvek egy része és a kéziratok is két osztályhoz tartoztak. G. Igen. Az általuk vásárolt könyvek, folyóiratok nagy részét - mivel kiállítás céljára vették - sokszor szétszedték, s a belőlük kivágott oldalakat, metszeteket tárlókban vagy tablókra ragasztva használták fel. A kéziratokra jobban vigyáztak, tekintettel arra, hogy azok egyedi darabok voltak, de ezekből is nagyon sok került kiállításra. Akkor még nem volt jó másolási lehetőség, és az eredeti kézirat mindig többet jelentett a kiállításon, mint a fotó. Ezért sajnos nagyon sok kézirat tönkrement a tárlókban a fény- és hőhatás miatt. B. Mondanál még valamit az épületről és a hétköznapokról? G. Belépésemkor feltűnt, hogy a hajdani gyönyörű palota mennyire lepusztult, elhanyagolt állapotban van. Szomorú látványt nyújtottak a beázott mennyezetek stukkói, freskói és a korábban itt működő Fővárosi Képtár által szakszerűtlenül fehérre mázolt műemlék ajtók. Jellemző élményem volt az 1962-63-as tél alkalmával. A központi fűtés szinte egyáltalán nem működött, és a hőt villanyrezsókkal pótolták; a Könyvtár olvasótermében - ahol most velencei tükör és márványkandalló díszlik - a kandalló helyén tátongó bevakolt mélyedésbe kályhacsövet dugtak, s a parkettára állított ócska vaskályha adta a meleget. A távolabbi munkaszobákban didergő muzeológusok eköré gyűltek, s általában vastag pulóverekben, pokrócokba bugyolálva vészeltük át a telet. A Károlyi-palotában eltöltött sok-sok év alatt az épület valamelyik részében szinte állandóan tartott a felújítás, átalakítás, szerelés, ugyanis arra nem volt elég pénz, hogy a munkálatokat egyszerre tervezzék, illetve végezzék egy átfogó koncepció alapján. Örökösen bontottak, építettek, de nem fejeztek be semmit. S még valamit a Könyvtárról, amelynek akkor még csak szakalkalmazottai voltak: a könyvtárosok látták el a raktárosi feladatokat is. Olykor felvettek pár hónapra egy-egy egyetemistát. Sokszor előfordult, hogy a súlyos, bekötött folyóiratokat, lexikonokat, albumokat az irodalomtörténész kutatók - közöttük idős professzorok - segítségével cipeltük le és fel a galériáról. A terem közepén egy hatalmas, ormótlan, kiszuperált tárgyalóasztal éktelenkedett, ezt ülték körül a kutatók. 67
