Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?" - Keresztury Dezső: Irodalmunk emlékeinek védelme

nak, Fazekasnak, Madáchnak, Tolnai Lajosnak, Adynak, József Attilának. S az egész területet valahogy arányosítani kellene: helyrehozni a történelem s az utókor igazságtalanságait.

IV.

Az emlék csak holt tárgy, az ereklye legjobb esetben „múzeumi anyag", ha nem eleveníti meg az élők érdekló'dése, meghatottsága, felfrissülése. „írok a huszadik századnak", mondta kesernyés derűlátással Csokonai, mikor bezárult körülötte korának és környezetének sivatagi csöndje. Persze, kelló' arányérzék és magyar költőhöz illő tapasztalati okosság mérsékelte a jövőbe vetett hitét s ezért inkább csak a sírhalma fölé hajló fát biztatta, hogy „szent lesz tisztelt hamváért". Tudjuk, a költőnek is szüksége van rá, hogy műve eleven maradjon, példája élő serkentés legyen.

„Jövel késő század! jövel olly boldog kor!

Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,

De jöttödre vígan zengem énekedet:

Vajha te csak egyszer említnél engemet!"

Csokonai szavai minden igazi író vágyát fejezik ki. De még inkább szüksége van a népnek költőire, különösen a magyar népnek s főként, ha igaz, amit annyiszor elmondunk, hogy költőnek is akkor igaz a magyar, ha az, mi népe, hogy a magyar költő Batsányi szép szava szerint „látó", a nép legmélyebb igazságainak kifejezője, a nemzet csinosodásának fő munkálója. Népünk életérdeke, hogy irodalmunk ne csak könyvek, nevek, frázisok kisebb-nagyobb halmaza legyen számára, hanem harci lobogó és erősítő ige, megölhetetlen életösztön és tépelődve körültekintő öntudat. Az emlékezés rettenetesen vigasztalan dolog, ha csak valótlan képeket ingat vásznain és nem a mélység izeneteit hozó források vizét buggyantja fel.

íróink, költőink ilyen megelevenítő kultuszára sok kísérlet, eredményes és félben maradt, káros és jóravaló kezdemény történt. A szabadságért küszködő nép és a függetlenségért harcoló nemzet költőitől hallhatta az igazság, a remény és okosság szavait. Azok az intézmények, amelyeket másutt uralkodók abszolutizmusa hozott létre, nálunk a nemzeti ellenállásból merítették erejüket. Tudományos Akadémiánk azon ritka akadémiák közé tartozik, amelyeket még csak nem is neveztek „királyi"- nak. A Kisfaludy Társaság, hősi fénykorában, a nemzeti önállóság legjobb szellemi erősségeinek egyike volt. Vörösmarty temetésén egy levert nemzet zokogott sorsának átoksúlya alatt; a Kazinczy-emíékünnep lángjait a megélénkülő nemzeti reménykedés lobogtatta magasra. A Petőfi Társaságban, megalakulása idején, a megmerevedő Akadémia ellen lázadó fiatalok keresték a közös vállalkozás előnyeit, a Vörösmarty Akadémia századunk elejének haladó íróit kívánta magában egyesíteni s a Vajda János Társaságban a visszaszorított polgári szabadságeszmék fészkelőd- tek tágabb tér híján. A hivatalosság is megszervezte a maga intézményeit, ha nem találta egyszerűbbnek megszállni a régieket. Az oktatási szervezet, persze, a hatalom szándékai szerint értelmezte, lényegesebb azonban, hogy a humanista tárgyak tengelyébe állította a magyar irodalmat. Ez azután beszélt már a maga igazsága szerint. Az egyes vidékek feltörekvő, vagy otthonosan megülő írói ambíciói is létrehozták a maguk irodalmi egyesüléseit: az Arany János, Fáy András, Bessenyei, Janus Pannonius Társaságot, a Frankenburg Kört s még annyi mást. Ezeknek az egyesületeknek jelentőségét nem kell túlbecsülnünk, de helytelen lenne semmibe vennünk. A magyar vidék sivatagosodásának idején, bár némi naivsággal, de mégis éb31